[Feltette hatalmas...]

Feltette hatalmas császárunk magában, hogy fogyatkozást tesz a hold világában, Ehhez már régólta magát készítette, S a kétfejű sassát felé repítette.

Elment ez a követ, magát úgy biztatva, Hogy általa a hold el leszen bújtatva. Reménylem, e dolog ki is telik tőle: Elbúvik a földi holdvilág előle.

Mert két feje vagyon, s hogyha egyik elvész, A másik mérgében még több károkat tész. Egy feje tészi a tisztes németeket, Tudom, mind a világ esméri ezeket;

A másik, a búsult árva magyarokat: Kár, hogy előre nem tehetém azokat. - E sasnak dereka most Bánátban lészen, Ott, tudom, különös csudákat is tészen.

A jobb szárnya Horvátországra terjedett, E már sokat is nyert, sokat is szenvedett. A balt Moldva felett széjjel-kinyújtotta, A holdnak félszárnyát itt le is csapkodta;

Mert legfőbb várába képét lefestette, Moldvának nagy részét hólna alá vette. Én is e balszárnynak lévén egy kis tolla, A többét elhagyván, szóllok hát csak rólla.

Ez a szárnya teszi Princ Coburg korpussát, E tartja Moldvának nagy részébe jussát, E fogta meg a nagy moldvai herceget, Aki már bennünket most Brünnben emleget,

E verte ki ama nyakas törököket Chotzimból, s pokolba elkergette őket. Fáráóninál is minap két hegy között Hétezer törökkel újra megütközött

Egy maroknyi néppel, s azt úgy csúffá tette, Hogy két zászlóját is előle elvette. Ilyen s több dolgokat e szárny cselekedett, Még Totrus partjára le nem telepedett.

Ez a víz folyik ki Erdély országából, A gránicon lévő havasok aljából; Havasok, kősziklák s bercék közt tévelyeg, Még a zajos Szered vizibe hempelyeg;

Noha ez némelykor oly kis vizecske is, Hogy általgázolja egy fiókkecske is; De ha esső esik a havas bércében, Jaj annak, ki akkor jár a közepében:

Morog Cerberus, pokol örvényében, Embernyi köveket hempelyget mérgében. Ennek minden pontban lévő váltazása Véletlen s akadályt szerző áradása

Ijjesztett bennünket az általmenéstől, Vagy ha jobban mondom, a visszajövéstől. Mert e durcás víztől hét-nyolc mértföldnyire Kiér már az ember a hegyek szélire,

Havasalföldének síkos határára, Hol akadni előbb Foksán városára. Sok török szállta meg ennek környékeit, Jancsárok bújkálták ligetes berkeit.

Ezeket is Putna vize tartóztatta: Az is mérges, s féltek ránk jönni miatta. Néha általjöttek; de ha észrevettek: Megszünt kurázsijok, s meg visszasiettek.

Végre már meggyülvén a sok várakozás, Ráununk; mert ülni: ez nem hadakozás. Egyszer csak hirtelen hidakat csinálunk, Marsirozunk s Putna-vízig meg sem állunk.

Ott is sietséggel pontonokat vetünk, Heverünk s egy kevés lovakat étetünk. Ezerhétszáznyolcvankilencnek folytában, Augusztus hónapnak legelső napjában,

Mikor a szép hajnal lovait fogatta S a szomorú éjjelt színével oszlatta: Magunkat a török haddal megláttattuk, Táborát s kastélyát ujjal mutogattuk.

Ágyúkat ereszténk egymásnak ellene, Annyira, hogy a föld alattunk rengene. A török lovasság sem hevert hijjában: Sikoltott, mint Sátán, felénk-nyargaltában.

Mint mikor töltését a víz elszaggatja, Dűl, s zavaros mérgét széjjel hogy oszlatja: Úgy rohant reánk is e dühös ellenség, Hogy sokban majd meghűlt már az elevenség.

A volontéroknak oszlott seregeket Meg is nyomta s kezdte vagdalni fejeket. Ezek a nagy erőt soká nem tarthatták, Az ellenség felé hátokat forgatták.

Ekkor regementünk komandirozója Mészáros oberster főparancsolója, Mint bátor fővezér előljárt s vezetett, S illendő jó sorban midőn helyheztetett:

Attakot parancsolt fújni trombitásnak; Erre mi is mindjárt kiáltunk egymásnak: Nosza jó vitézek! a pogány vért ontsuk, Éles szablyáinkkal kit elérünk, rontsuk.

Ekképp nagy Attila népeit oktatta, Friss elevenségre minden nap szoktatta. Mint híres Nagy Sándor mely nagy gyorsasággal Ellenség özönét vágta bátorsággal:

Mérges vitézeink rajta úgy rohannak, S akit elől-utól értek, jaj volt annak. Szaladt mindenfelé, vissza se fordulva, Régen volt a török még így megszorulva.

Még lovunk győzhette, még ki nem fáradtunk: Vágtuk s az elhulltak hantjain haladtunk. Ezen a részen egy puskaszó sem zengett, Hanem mindenfelé a kard vasa pengett.

Csak egy ijjedt török végső szükségében Lőtt vissza az őtet űző ellenében, Ez is célozását szerencséssen tette: Mind magát s pajtássát véle megmentette.

Mert úgy belétalált a balhüvelykébe: Hogy tört csontja mindjárt kipattant elébe. Ez az ujj senkinek szegény nem árthatott: Mert ő nem vágott csak kantárt igazgatott.

A jobbal két török életét elvette, Mégis a balnak kell szenvedni érette. E’ volt a sasszárnynak már említett tolla, Kit akkor egy rongyos török megcsúfola.

Azonban bennünket mind visszaszólítnak S a város kapuja elébe fordítnak. Itt a jancsárokra menni parancsolják; Még jól ki sem mondják: már sokan koncolják,

Vágják, mint a kaszás a repcevirágot, S megnyomván, úgy küldik rá a gyalogságot. Ezek rajta mennek, ölik s fojtogatják; Várát s puskaporosházát gyújtogatják.

Végtére délután, mikor két óra vert: Már akkor a népünk minden placcot megnyert. A szép gazdag lágert, cifra sátorival, A gyönyörű kastélyt, tíz nagy ágyúival,

Segedelmével az Istennek megvettük, S népét, még csak egyet láthattunk, kergettük. Itt lehetett látni gazdag nyereséget, Még azonkívül is, ami már megégett.

Itt volt az igazi debreceni vásár, A kávé, malosa, úgy hevert, mint a sár. Az ezüstös kardot s pisztolyt ölreszedték, A fáin rizskását lovakkal etették. -

Én ugyan a prédát végig nem láthattam: Mert hogy folyt a vérem, orvoshoz szaladtam. Ez amúgy nagyjából béköté ujjomat, S kivévén belőle két megtört csontomat,

Ispotályba küldött, a több betegekkel, Itt már most az időt töltöm nyögésekkel. Kínokat, az igaz, nagyokat szenvedek; De azoknak súllyok alatt nem csüggedek.

Mert nagy Istennek tetszett így rendelni, Tereh alatt szokták a pálmát nevelni. Dicsőség útjára töviseket raktak A Múzsák, még mikor Hélikonon laktak.

Aki akar ennek tetejére menni, Sok szálkát kell addig talpából kiszedni. Ez életben kivált mindég ezt várhatni: Vagy fogságba esni, vagy sebben jajgatni.

Nagy neve, pompája biztat koronával: De kiszúrja szemed egy kolduspálcával. Én hát az Istenre vetem minden gondom, Ámbár ostorozzon, megnyugszom s ezt mondom:

Az Úr, a poharát aki reám mérte, Áldassék szent neve hát örökké érte.