Múzsám! pongyola láncokat Fűzék a kikelet gyenge virágiból, S majd felcímerezem velek Lassú hangho’ szokott rózsafa lantodat,
Csak zengj egy gyönyörűt nekem. Mindennél gyönyörűbb a kinyitott virág. Szebb amely kirepedt piciny Pályáján az imént dugta ki kis fejét.
Mindennél gyönyörűbb? hát mikor a komor Éjnek háta megett terem A már ébredező napnak előlfutó Kis súgára, s odébb veri
A környékre borúlt fátyolos éjszakát, Bíbor kárpit alól izen Újúlást a halál mázzaival bevont Színeknek?
De jelesb, mikor Egy szép útja után a nap aludnimegy S a párázatok estveli Tömjénjével, örömhangot emelhetek
Búcsúzóba felé, hogyha lementekor Oly vígan hagya itt, mint le-lejöttekor. Szép volt hát csakugyan, mikor A legszebb kis ajak rád mosolyog vala
Nyájas gerjedezése közt Angyalkádnak, ama kis bigecs enyhibe Nyugvó Ámeliden mikor A pajkos szelek úgy mertek enyelgeni,
S oly csalfán suhanának el A kincset fedező fátyol alatt, mikor Őgyelgő kezeid csupán Öt-hat szál violát kaptak imitt-amott,
Nem hagyván szemedet velek Szétkórászni. Mihelyt csókkal elegy rakád Ártatlan violáidat Édesden rezegő mellje növésire,
Ámor szárnya alatt puha Szendergésbe merűlt szép szemeit miként Csiklandá fel az ébredés. Mint küszködtek a híg álom alá lapult
Andalgással az ellene Serkent s a ki-kinyílt szembe cicározó Nyájasságok; az angyali Fénnyel rád kiderűlt Ámeli hajnala
Futkározó ragyogása közt, Mely édes repesést hintegetett beléd. A már forradozó sebet Mért kell hasztalanúl újra kimetszened?
Szünj meg szívem epeszteni A múlt boldog idők emlegetésivel, A menny titka akarta, hogy Értünk a szerelem hajnala jöjjön el,
Ismét ő maga vonta bé Sűrű köddel ama ránk nevető napot, Óh, hát drága reményeim Már tik mind örökös sírba borúltatok!
Kergesd el, fiam, a komor Andalgást, kiderűl a ködös éj; s noha Virradtán zivatart hozott, Szép lesz a szomorú zápor után napod.
Egy jó kéz vezeté, tudod, Még gyengén tipegő lábaidat, mikor A Pindus meredekjeit Kétséges szemeid méregeték; ez az
Áldott kéz hoza felfelé. Míg a mentorod él, béköti ő sebed, Kedves karjai közt leled Enyhítő szeredet. Véle keressed az
Élet ritka virágait. Pengesd, Múzsa, tovább pindusi lantodat, Pengesd mennyei húrjait, Most zengnek gyönyörűn. Drága baráti név!
Nincs nálad jelesebb sehol, Nincs olyan pompa, se kincs, mely veled érne fel! Mindent elvehet a kemény Sors, amit csak adott, mint az egek magok
Most a földre kövér esőt, Majd ellenbe’ ragyát vagy jeget öntenek; Úgy ő is ma nevet reád Víg képpel, de talán még ma meg is tipor,
Mindent elvehet ő, csupán Egy tisztán szerető lelki barátodat, Míg órája le nem folyand, Nem kaphatja el, a tengereket veti
Bár közzétek; akár kemény Kőbástyákba külön dugdos is; a soha Széjjel szemzeni nem tudó Gyémánt láncotokat mégse szakasztja el.
Ámornak lobogó tüze Nem tartós; s mihelyst elcsenevésztenek A szép szembe cicázgató Nyájas kellemek, és pápaszemed lehúllt,
Melyen képzeleted nagyobb Fényt látott vala, mint józan eszed lele: A bosszú s unalom nyom el. Boldog lészel ugyan, hogyha kis angyalod
Szintúgy lelki barátod is. Heh! mert ritka madár ám az az ég alatt, Mely vaktába kezedbe száll! - Jó szív és jeles ész, jól kinyitott szemek
És sokféle tapasztalás Kell ám, hogy kitanúld lelki barátodat! A vérnek heve vagy sava, Sűrűbb vagy hidegebb volta sokat tehet
Két szív öszvekötésihez! A mértéklet azért még nem elég ahoz, Hogy láncok ne szakadjon el. Sőt két pénzhe’ ragadt, két buja, két kevély
Egy úton nehezen mehet. Erkölcs kell oda, jó és okos értelem, Mely mindég igaz útakon Jár, a szép tudomány, a nemes érezés
És jó íz violái közt; Két ily megnemesűlt szívek elérhetik, Bár mértékletek öszve nem Illhetnék: az erős egybecsatoltatást.
Mely bóldog pedig, akinek Egy hív társ kezeit tartja az ellene Fellázadt bajok árja közt. Nincs több ollyan öröm, mint a’, ha két nemes
Erkölcsű hazamentekor Egymást intve dicső tette nyomán halad. Ez már ami megérdemel Egy fűzér koszorút: jöszte tehát velem,
Áldjuk mennyei kútfejét Erkölcsünknek. Az őtőle szivárogó Szentség húzza barátomat Egy központra velem, s kérjük az ég urát,
Hogy bóldog legyen életek A virtust követők lelki barátinak. Óh, hív szív! te pedig jere, Halld meg, s értsd el ezen gerjedezésimet,
És múzsám igaz énekét Tűrd el, még ha talán néha fogyatkozást Lelsz bennem, hanem esküszöm A mennyekre, hogy a tőlök alá lejött
Erkölcs szent nyomait s velek Szíved tiszteletét nem hagyom el soha.
Cookies on Poetry Cove