Danaë

Volt egy király, ki, míg szemét Még az ág ki nem verte, Sok féltett szűzek érdemét Fortélyosan elnyerte;

Volt ennek egy leánykája, Ki még nem is zsendűle, Még mejje virágocskája Bimbózni se készűle.

Ámor azt a praktikáját Még nem is álmodozá, A nyalándék ifjak száját Mint ízelítse hozzá.

De tudta a vén, magára Hogy nem jó egy lyányt bízni, Azt is, hogy majd minden vára Sem lesz elég őrízni.

Próbálta ennek előtte A kis ámori nyílnak Oly erejét, hogy előtte Minden zárak kinyílnak.

Mint egy tanult vitéz, ki már Sok bástyákat megveve, Hogy planizál, midőn egy vár Őrizőjévé leve.

A király úgy veti-hányja Jártas-költes elméjét, Hogy óltalmazza leánya Legféltőbb kincsecskéjét.

Egyszer durva gondolatja Azt súgja vén fejébe, Hogyha lyányát bézárhatja Egy torony tömlöcébe,

Melyet rézből koholtatna Még nem hallott munkával, Már úgy bátran truccolhatna A latrok próbájával.

Jól van, a torony megkészül, Danaët bévezeti, Lakatot vét rá vitézül S kúlcsát zsebjébe veti.

Végre az ajtó mellé is Láncol dühös ebeket, Ne bocsássanak felé is Semmi teremtéseket.

Még ki sem nyílt virágába Ez az ártatlan lélek, Itt hervadozott magába, Kiről én most mesélek.

Igy sínlik a kis viola, Melyet, míg ki se nyitott, Valaki, midőn árkola, Egy hanttal beborított.

Azonban az idők múltak, Nyílt a virágszál, nőtt is, Érzékenységi újultak A pengő fal között is.

Nem látott ugyan szükséget, Mert a vén minden reggel Elegendő eleséget S csecsebecsét hordott fel.

Sok efféle bóldogságnak Uszkálván közepette, Egy ottan nőtt kivánságnak Eleget nem tehete.

Maga sem tudja, mit kíván, Nem is tudja képzelni. Eszét segítségül híván, A’ se tud rá felelni.

Sem itala, sem étele, Álom se jő szemére, Mejje forróval van tele, Hol hűl, hol hevül vére.

Ég felé fel-felemeli Elbágyadott szemeit, Térdel, kezeit tördeli, Kérne, de nem tudja mit.

De tudta ama csábítók Legtöbbet próbált feje, Ki előtt nem vala titok, Danaë rejtekhelye.

Jupiter, mondom, megfejtvén Azon rágá körmeit, Hogy mint törölje ki a vén Őrállónak szemeit.

Egyszer az ötlik eszébe, Hogy essőre kén válni, Úgy tán Danaë ölébe Le tudna folydogálni.

Kellemkéket gyüjt rakásra, Kiket ölébe vészen, S háromszori rázkódásra Arany felhővé lészen.

Egy fót kellemnek azt mondja: Danaët készítgessék, A többinek arra gondja, Hogy őtet lebegtessék.

Amazok tőlle elfutván, Lejjebb-lejjebb hancúznak S a réz toronyhoz lejutván, Egy nyiláson becsúsznak.

Ott a már fellobbant szűzet Még jobban felgerjesztik, S a mejjét emésztő tűzet Lengésekkel élesztik.

Most pirosra csípegetik Sáppadozó orcáját, Majd elfojtják, s kifűzetik Mejj-szorító ruháját.

Fél-ájultan ágyára dűl, Hánykódik, ürög-forog, Míg sok padláson keresztül Az arany-köd szivárog.

S midőn egy hízakon, szépen Le akarna csordulni, Akkor talált szegény éppen Az ég felé fordulni.

S ohajtozó szívvel ekként Hogy repesve pihegett, Az arany esső szemenként Szöve rá ködszőnyeget.

Azon belől hát mi esett, Azt magam nem láthattam, Hogy Danaë teherbe esett, Azt csak mástól hallottam.