Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem: Mert azzal magamat magam kinevetem. De hogy hol? s mi vagyok? és mimódon élek? Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?
Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom? Különös! magamat hogy fel nem találom! Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés! Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.
Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem? Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem, Mert középpontjára érzem, hogy siettet A fő esméretre vonszó szent szeretet.
Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam, Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam? Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése? Isten! mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik S a test kóldusbotja után vakoskodik. Imé felhánytam az új és vén könyveket, Megkértem a világ imádta bölcseket,
S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott: Egyik nevetséget, a másik bolondot, Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne, Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?
Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja, Hogy az még őtet is megvilágosítja. Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.
Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez Elevenebb annál, amint a test érez. Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget Látok; amott távol homályt s setétséget.
Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat, Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat. Óh, vajjon mi róllam az egek végzése? Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok, A szent fények közt is vagynak tán barátok? Se boldog, aki aggodalmait szegény Testével a porban hagyá.
Sírcímed alján hadd heverjen? óh Vitéz Barátom, a világi gond. Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők S a jóra érzéketlenek
Szenvednek itt örökre tartó kínokat. Ama setét ködoszlopok Zárják el őket e dicső világi fény Megszentelő súgáritól:
De a nemes lelkek, habár képzéseik (Mint olykor-olykor a miénk) Hibások és idétlenek lehettek is, Itt érik el nyúgalmakat.
Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól És rabbilincsétől szabad Lelkünk repüljön a világos esmeret Szárnyán egész az Istenig!
Dicső barátom! már te ez új világ Titkába fennyen jársz; de az én gyerek Lelkem pehellyét még ama föld Lanyha szerelme magáho’ szívja.
Engedj csak egyszer visszatekintenem, Hadd nézzem, egy-két régi barátaim És jó hazám mint tisztelik meg Hólta után az igaz poétát.
Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen Titkoljad) áldott orvosom! a csupán Hasznot leső nép közt szokatlan Tetteid. - Égre lobog fel a te
Jótéteményed lángja is, orvosi Szerrel segitőm. - Árva szülötteim Jó atyja! szíved érdemének Tiszteletet tesz az égi tábor.
Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem Díszére célzó fáradozástokat! Fénytársam! óh, máris haladják Ennyi sok áldozatok reményem.
Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel Egy hív barátném - Oszlop! Akármi légy Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek: Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.
Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel. Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is, Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből
Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem, Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász. Tovább is él ez annál.
Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi Békés homlokomat, bár ha letépi is A rablásra szokott nép, Mást függeszt oda kedvesem.
Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen. Ákászod se soká tarta, barátom, az Nincs már: a barom ember Kártékony keze törte le.
A természet ugyan vátig erőlködött Sarjadztatni letört címedet; azt viszont Bosszújára barátod Védjének, lepocsíkolák.
Örök valóság! engedelem legyen Szent tisztaságú fényed elött nekem, Hogy égi díszem ellenére Részt veszek a nyomorúlt világi
Történetekben. - Szent seregek! kiket A nagy dicsősség elragadott, örök Esméretünk felséges útján Ily alacson lebocsátkozásért
Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori Lélek barátom! mennyei célra nyílt Pályádat egy kevés időre Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.
Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz: Rakásra mit gyüjthetne. Másik Mint akar a tetejekre mászni
Gyengélkedő testvéreinek. Miként Rugdossa széjjel némelyik a rakást. Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok Mint temeté el örökre társát.
Hogy e dicsőült élet eránt kevés Itélletek van, csak hihető; hanem Hogy a kigyomláló halál is Számba se jőhet előttök, a’ már
Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét Dühös kezekkel vette amannak el; S már gőzölő testét megette: Mert fejedelmei rákapatták.
A víz fejülről árad alább. - Amott A győzödelmes, hűlt tetemét megölt Társának a vadakra bízta: Mert fene tigrisek a vezéri.
Emitt! hervadt testet alázatos Képpel letették atyjaihoz. Behányt Sírjára pompás jelt faragtak: Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják
Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol Szentségtörőktől díszteleníttetik A halva fekvők nyúgodalma: Nem csuda ám, ha pocsék az élő.
Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy Barmoknak és kedves lovoknak Lelke is itt legelészne köztünk.
De nem mosolygasz? ott ama híveik Sírjára gonddal nyári virágtövet Ültetgető jámbor seregre. Ott, hol az ész nemes érezéssel
S szent borzadással tiszteli a derék Lelkek leroskadt házait, és szelíd Elmélkedésre serken a szív: Mennyei tán az igazgatás ott?
Boldog halandók, kiknek az ég kegyes És bölcs vezért ad. Boldogok ám. Jövel!
A megdicsőültek világa Már nemesebb figyelemre szóllít.
Cookies on Poetry Cove