Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba Még környékünk szinte nem borult homályba, Még a természetnek lángszínű bársonyja, Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve, Milyen nagy méltóság légyen vele fedve; Még kevés csillagok tudtak erőlködni, A napnak súgára alól kivergődni;
Még az apróbbakat, bár magát elvonta, Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta: Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is, A nap után bámult tán még a szellő is. A diszhármóniás békák piánója, A taktusra zúgó malom zubogója,
Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások, A pittyet cifrázó fürj-palattyolások, Egy panasszát nyújtó kis fülemülének Hangszálai között amint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették És a higgadt elmét andalgóvá tették. Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe, Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe
Hordja fel játékát a néző elébe, S hányféle hangokkal zengedez fülébe. Nemem méltóságát egészen érzettem, Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett, Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett. Mi tudunk az égitestek közé menni, A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk, S a nagy természetet keresztül bujkáljuk. Ez érzés felséges vóltával megtelvén, S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Mennyezete alá mentem fás kertemnek, És ott szabad folyást engedtem eszemnek, Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain Túlszállt a halandó látás határain,
S a nagy mindenségnek már csaknem felette, Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette, Már örök végzés szent kabinetjába Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba, Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán, S virágokat szór bé ingem hasítékán,
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik, S onnan is virágot szórni rám nem szűnik, Most sehol se látom, majd elémbe lebben, Senkivel se játszott még a zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül, Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül, Már kikapni magát gyengén igyekezi, Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel, És azt is többnyire csak a keszkenővel. Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem, Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk, Látta az esthajnal, miként csókolódtunk, De a „Lóra! Lóra” zajra felugrottam, Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?
Cookies on Poetry Cove