Álom

A történeteken s a sok ezer bajon, Melyek rendre velünk játszanak, a minap Gondolkozva ledűlék Egy kis rózsabokor tövén;

Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg Álom ködjeivel béhehegének, és Selymes kis kezeikkel Szemhéjam lesimítgaták.

Már játékos eszem képzete szárnyain Hintázgatta magát, már csuda testeket, Tündér-várakat és más Holmit kezde teremteni. -

Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit Jámbor képe s egész szivreható szeme Nemcsak tiszteletessé, Sőt még mennyeivé teve.

Tündér teste nem is századokat, hanem Kezdetbéli öregkort mutatott, arany Száján ült az igazság, S melljén a szeretet feküdt.

Nyájas, mégis azért átszegező szeme A vállam közein mintha jeges vizet Öntött volna le, minden Részecském nekiborzadott.

Mozdító inaim megmerevedtenek, Béforrott ajakam. Végre reám mutat Márvány ujjaival, s int, Hogy menjek vele felfelé.

Én reszketve tudám hajtani térdemet, S félénken követém nyomdokit, egy magas És még semmi halandó Lábbal nem tapodott hegyen.

Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha Még a napnak arany fényje le nem hatott, Köddel van beborítva, Melyet gőzölög untalan.

Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből Egy nyálkás habarék, benne teménytelen Nép dűlöngözik. Innen Felnyúlt egy hegy az ég felé!

Tüskés oldalain állanak ördögi Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei, És mérges dühödéssel A békétlen irígykedés.

Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn, Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz, Nyár és ősz vetekedve Ékesgetnek, az éj oda

Kormos gyermekeit fel nem eresztheti, Mert szent hely az. Egész táborok omlanak Feljebb onnan alólról A kápolna felé; hanem

A gyengék tapadó sárt, az erős karúk Érccé lett köveket szórnak utánnok, és A félkéz okosocskák Lúd szárnyakkal is üldözik.

És így csak kevesen jutnak az égi fény Látására; sokat visszacibálnak a Sárfészekbe; sokaknak Mérész lábokat eltörik.

Eltévednek az út tüskéi közt sokan, S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn Nagy gőggel szaladott, a Kert árkába töré nyakát.

Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el Azt a mennyei célt, melyre teremtetett, Lássák, mit cselekesznek! Ott áll órrok előtt az út.

Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz Voltán aki megijjed, Válasszon gyepesebb nyomot.

Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik. Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene, És én el nem akartam Többé tőle szakadni; hát

Rettentő szemeket hánya reám; s vele Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli Néhány rózsalevélkét A képemre lehúllatott.

S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély Fellengzéseit is hogy teszi semmivé Egy-két rózsalevéllel Egy kis furcsa leány keze.