E nyájasan csergedező Patakocska mentében, Jertek, dűljünk e szép mező Virágozó ölében.
Itt míg Florának mennyei Illati ránk lengenek, Éltünk egy kis percentési Gond nélkül hadd tűnjenek.
Csitt! be szépen énekelget Ott a bokrok keblében, Egy kis madár hogy felelget Társa felé reptében.
Hah! e gyöngy kis hanggal, melyet Most oly buzgón füttyentett, Vonszódó érzékenységet S gerjedelmet jelentett.
Engem talpig fölperdítnek E kis nyájas koncertek, Éneklésre kényszerítnek, Kövessük őket, jertek.
Én ráállok, de majd Zeli Ti velem ellenkeztek, Panaszokkal lévén teli, Amor ellen vétkeztek.
S már azon én megbomoljak, Hogy megcsalt hitetlenem? A csalárd lepkék mind ollyak, Nem búsúlok, nem, nem, nem. -
Hogy rózsámról másra lebben, Hadd lebbenjen, meglehet, Azt veszem érzékenyebben, Hogy nemünk úgy nem tehet;
Azt kell, Circám! azt átkoznunk. Hogy mint egy nyílt rózsaszál, Mindaddig kell várakoznunk, Míg egy lepke ránk nem száll.
E’ már ide nem illik ám, Jobb volna tán danolni. Nem bánom, mert illik hozzám A szerelmet gúnyolni.
Víg óráim könnyen telnek, A búk közt is kedvet lelnek, Nem öli buja szerelem A kebelem.
A pajzán pásztorkának, Csalfás pillantásának Rám kacsingási Éppen akkép bájolnak,
Mint a nyári dongónak Kellemetlen zúgási. Víg óráim könnyen telnek, A búk közt is kedvet lelnek,
Nem öli buja szerelem A kebelem. Mint egy játékos kecske, Mint egy virgonc őzecske,
Fürgén hancúzom, Játszi szívem szüntelen Tréfás, nyájas, helytelen, Amor jármát nem húzom.
Oh Zeli, színt’ olyan vólt éltem, Szüntelen csak vígságban éltem, Míg Venus fiának, Szívem hóhérjának
Véletlen meg nem hódoltam. Akkor rózsám elhúllt, Boldogságom elmúlt, Ellenben sok mérget kóstoltam.
Már az ég jóltévő harmatja, A mezők s erdők jó illatja, A ti szép táncotok S érzékeny dallotok
Víg kedvre fel nem buzdítnak; Nappal búmat lelem, Nem nyúgtat éjjelem, Álmomban árnyékok bódítanak.
Én Híment s azt a szempillantását Áldom éltemnek, Amelyben Zeminhez vonzódását Érzém szívemnek.
Áldott légyen a nektár ízzel tele szeretet, Mely rózsákból font láncára vetett. Oh mely boldog lettem, Mely jó ízt érzettem,
Zemin forró szájáról hogy csókot szedtem! Hímen szívélesztő balzsamánál Nincs édesebb, Flórának minden fűszerszámánál
Százszor kedvesebb, Kincsem kedves karja közt eltünt ezer unalom, Vidám hajnalom, Nyájas nappalom,
Egy áldott tekintet, Mely csókra intett, Szívemből minden bús árnyékot elhintett. Víg óráim könnyen telnek,
A búk közt is kedvet lelnek, Nem öli szabad kebelem A szerelem. Távozz tőlem csábító,
Könnyen hívőt ámító, Nálam el nem sül Fajtalan mesterséged, Hódító vitézséged
Megtörik szívem körül. A rózsánál szebbnek vallhat Nótád, azzal meg nem csalhat, Bár nevezzél Helénának,
Angyalkának; Milyen szép arcúlatom, Azt jobban megláthatom A patak szinén,
Furcsa, karcsú termetem Most is talpig nézhetem Árnyékom kerűletén. Érzem kis szám nyájasságát,
Mely veszti szemed világát, Takarosak, tudom, ezek A kis kezek, Hogy Zefir velem játszik,
Sáppadt orcádon látszik, Mint gyötri szíved; Igy játszunk mi egymással, Csintalan fordúlással
Elkerülvén kézíved. Szüzek! érzékeny szívecskétek A csalárdoktól őrizzétek, Mert mint a szírenek,
Míg szépen zengenek, Szívfogó lépet készítnek. Szűz szabadságától, ártatlanságától Megfosztott szívvel elrepítnek.
Egy csalárd így ejté meg szívem, Esküvén, hogy holtig lesz hívem, Értem élt, értem halt, Édes érzésre csalt,
Hogy rabját könnyen leláncolja, Rózsámat megszedvén, Más gyávák kebelén Könnyen hitt szívem ócsárolja.
Legyen bár egy kényen élő leány Élte boldogság, Hímen szent áldása nélkül csupán Egy oly szép virág,
Melyből tenyésző magot kertész asszonya nem vár, Eljövén a nyár, puszta kóró már. Szép, szép a szabad kény, Csakhogy végre szegény
Gyáván teng-leng az élet tüskés ösvényén. Hát akit hálójába fajtalan Amor becsala, Mint gyötri szívét a boldogtalan
Élet angyala. Hát kiben szent szín alatt lappang buja szerelem, Sok kínnal tettét, Jámbor életét
Egyszer sem állhatja, szentségét elhagyja, Ál-erkölcsét vígságért eladja. Oh Hímen, mi bérem lenne, Ha nyakam jármodba menne?
Hová soha ne vigyenek Az istenek. Kedves bú, s háborúság, Elsáppasztó gyanúság,
Édes gyötrelem; A szabadság többet ér, Ily idétlen életér Nem cserélem, nem, nem, nem.
Én lennék rabjává másnak, Térdet hajtván egy durcásnak? Soha se tedd, Szerelem E jót velem.
Hogy egy féltés bolondja Kedvem bujának mondja, Nem szenvedhetem; A szabadság többet ér,
Ily idétlen szerzetér’ Nem cserélem, nem, nem, nem. Míg az Amor részegje voltam, Mérgemet nektárnak gondoltam,
A mélységnek szélén Mennyországom vélvén, Már magam tündérnek képzeltem, Álmomból felkelvén,
Szégyennel eltelvén, Irtództam, hogy magam megleltem. Oh Hímen! bár a színméznél is édesb Valamit a hév csókokban elrejtettél,
Ennél a nektárnál még felségesb Azon öröm, amelyben már részeltettél, Kik gyönyörűségeim kebelébe lettek, Legnemesebb boldogság tetejébe tettek,
Oh milyen édes tartanom azokat Vérem zsengéjéből, Akiknek kis lelkek jött a Szent szeretet öbléből.
Mely édes munkánk a magzatoknak Eleven eszét táplálni szép virtussal, Melyért ők érzékeny jó anyjoknak Valaha porát áldják majd méltó jussal;
Majd ha nevelvén a kicsi csecsemőket, Virtusok oltárához bevezetem őket, Zéminnel békével együtt aluvó szívünk árnyékának Áldoznak. Áldottnak hirdetvén a kis unokának.
Már az ilyen boldogság, Néném megbájolna, Hogyha még a szabadság Kedvesebb nem volna;
Úgy de jármot mért tennék Csiklandós nyakamra? Bár bóldog rabbá lennék, Nem veszem magamra.
Remény! fátom! Tőlem, látom, egészen elvetted A vígságot, bóldogságot, melybe Circát tetted. Érzékeny volt gyenge szívem Oh, hogy egy áldott Zeminem
Nem lehetett hívem. Oh, szép szűzek, jól őrízzétek A szív legszentebb érzését, Nagy vigyázással kerüljétek
A csalfák viselkedését. Várván méltó kincset bérül, Majd egy jó lélek szívérül, Egy pár érző szív boldogságát
A legtisztább hűség tészi, Mely ellen minden pajkosságát Amor hiába intézi. Boldog tehát az életet
Édesítő szent szeretet, A fajtalan boldogtalan, Oh, csupán a fajtalan Szerelem boldogtalan!
Cookies on Poetry Cove