Húllj mennykő! hegyek ormai mind csattanjatok öszve, Lobbanj, s lökd ki magad földünk bedugúlt üregébe Fúladozó kéntűz! Rokkanjatok öszve kiterjedt Égi erők! minden zúdulj a régi zavarba.
Ím! a rút habarék már mint sodródik az örvény Forró torkában. Mely könnyen kortyan el a nagy Minden! az elmállott fénytestek cifra világa Mint hal, s mint elegyűl a kóválygó komor éjnek
Bolyhaival! - Lássad - megenyész! kíméljed az angyalt, S vedd ki Ruszándámat, felséges erő! kit az omlás Nem mozdít meg örök helyedről, s tedd a haboknak Nagy partjára. De ni! hova bolygék? Nemde reményem
Alkotmányi ezek, melyek lezuhantak előttem? Boldog egek! hát én csak azért láttam meg a hajnalt, Hogy tudjam honnan számlálni keservimet? Álnok Vértörvény! ki a honőrzés színének alatta
Óltalmadra talál! most már most érzem acélos Öklödnek súllyát. Óh hát csak azért vezetél be, Ámító szerelem! rózsás berkedbe, hogy ottan Első lépéssel mindjárt tüskébe tapodjak?
Csitt! ahol a most nyílt violákkal s gyenge kökörccsel Bészórt oltárnál gondatlan örömbe Ruszánda Bokrétázza magát, s engem les játszi szemével, Meglepem őt. - De minő ropogás? repedeznek a hajlék
Oszlopi! - egybe ledűl! fuss édesem! édesem ímé Egy dörgő mars szó porrá ordítja reményünk! Rettenetes kétség, elnyomsz. Nincs irgalom, úgy-é? Változhatatlan rend! ölelő karod
Meg nem hajolhat? Rántsd ki tehát fene Dárdádat, és - mi haszna kérem? Arra se hagyja magát beszélni. Elvesztelek hát? (rettenetes szavak)
Édes Ruszándám! s orvosoló kezed Meg sem tapintá bélyukasztott Mejjem örök sebeit; se számból Nem hallhatád meg mostoha sorsomat,
És hogy keservem száma telyes legyen, Nem nyúgtat egy felejthetetlen Elszakadáskori: Isten hozzád.
Cookies on Poetry Cove