Hová kis víz olyan sebessen, Hová sietsz olyan szivessen? A virágok, kik rád hajolnak, S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is, Sőt még kerülgeted őket is. Apró cseppek! csillapodjatok, Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek, S velem egyformákká lettetek? Mégis, hogy egymást felleljétek, Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek, Ott egymást majd ölelhetitek, Mátkátokat ott csókoljátok, S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek, Sok apró ködöcskéket szűlnek. Óh, ha ti is így kivánkoztok, Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem Egészen megfőzé kebelem. Óh, miket bíznék én reátok, De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek, S panaszimat nem is értitek. Könnycseppjeim, kiket még lelek, Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok, Kerekére le ne fussatok, Ott várjátok meg kedvesemet, Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába: Fussatok bele hamarjába, S ha inni felviszen szájára: Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek S titkai közt enyelegjetek, S míg nyájason csiklándozzátok, Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete Minden nyúgodalmam elvette, S megfosztott legfőbb vagyonomtól Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet Se kérem vissza, csak engemet Tartson hivének annál fogva, S nézzen egyszer rám mosolyogva.
Cookies on Poetry Cove