Azon senki ne épitsen,
Hogy engem lát vigadni,
Mert örömet, a hol nincsen,
Néha lehet mutatni.
Hogyha olykor talál érni
Örömnek holmi gőze,
Másnak, okát nem kell kérni,
Mert ahhoz semmi köze.
Vidám legyek, vagy kedvetlen:
Senki arrul nem tehet,
Indulatom szemlélhetlen;
Napvilágra nem kelhet.
Mert örömemnek ösztönét
Valaminthogy titkolom,
Úgy bánatom eredetét
Másoknak nem panaszlom.
Ebben s abban volt már részem,
Még a szerencse hagyta,
Bút s örömet érzett szivem,
Tudja, a ki próbálta.
De már lelkem eztet, aztot
Okosan viselheti,
A ki mihez hozzá szokott,
Aztat könnyen türheti.