Nyugodt a táj: a tél hófátyolával Rég elborítá messze téreit, A csermely áll, zajos hullámzatával Nem mossa többé puszta partjait.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon, S mely rajta énekelt, a víg madár Rég hallgat, s a kihalt, hideg világon Virágtalan, de nyúgodt a határ.
Nyugodt, mig a tavasz első fuvalma A csillogó mezőn végig futott, Egy délen át a nap-meleg hatalma A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával A nagy természet álmai után, A csermely felzúg, olvadott havával Patak rohan a hegynek oldalán;
A jéglepelt egy napnak olvadása Elvonta, szinlett nyúgalom helyett Feltűnt az elmult ősznek hervadása, S a pusztaság a barna föld felett.
S a nyár ha jő virágos köntösében, Mi bájoló a messze láthatár; A föld világosabb, zöld rejtekében Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak, Nem birva többé édes terhöket; A csermely zúg, virágok illatoznak, S örömzaj tölti a természetet.
Örömzaj, - míg az ősz első ködével Homályt borít a színes táj felett, S téli halált hirdetve jégszelével, Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehúll a lomb sötét tövéről, Eltűnt az illat, a virágozás, A fecske messze száll e bú helyéről, S csak csend marad, csak őszi hervadás.
Elvíra! lám, ez keblünk nyúgodalma, Ez a szerencse, melyről álmodál; Azt feldulá egy nyájas nap hatalma, Emezt egy dér - és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása, Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség; Minden tavasznak eljő hervadása, És a nyugalmat vész követte még.
Cookies on Poetry Cove