ELVÍRÁHOZ.

Szeretlek! - oh vagy mért ne mondanám ki, Mit évekig kinosan érezék, Mi szívem átka volt, szivem reménye, Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! - Vagy nem hordozám-e eddig Hallgatva súlyos bánatterhemet? Vagy hallál egy panaszt? vagy csak gyanítád, E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte, Tovább nem birja e szorúlt kebel, A szív feljajdul hosszu bánatában, A seb kitört, most hadd vérezzek el!

Oh én szeretlek! - Ajkaim kimondák, Gördűlt a koczka, melyen éltem áll, Űzz bár magadtól, veszszenek reményim, Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte, Már nem magamba rejtve hordozom. Ha bár érezve nem, megértve hangzik, Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva E lant keserveimről énekel, Te érteni fogod ajkamnak átkát, Megérteni, mért vérzik e kebel!

Megérteni, hogy ifiú koromban, Hol annyi szép remény mosolyg felém, Öröm helyett csak bánatot találván, Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szívet bánatában, A mit reméltem, s a mit szenvedek; S ha majd a nép megindúl szózatomnál, Titkon elmondani én értelek!

Oh, hadd remélnem! És ha jobb napokban E vészhányt szív majd megpihenhetett, Ha csak egy név maradt meg életemből, S talán egy áldás sírhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták, Miért korunk hiába küzködött, S ha visszanéznek hálás érzetökben: Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek, E gyermekábránd ha nem létesűl, S mint életemben elhagyatva álltam, Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sírom éjjelében, Gondolj reám, ha majd már nem leszek: Czélom magas vala, bár el nem értem, S dicső vagy névtelen - szerettelek!