BUCSÚ.

Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim a bánatim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek;

Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon! Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,

S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bércz nekem? Hazát kiván, hazáért ver szivem.

Az ég egy kincset ád minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a franczia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát,

Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar!

S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar; Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett;

Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát. S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön

Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen;

Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó? S oh én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könyeid között,

Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, El még a sír felett is egy remény.

És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltűnt ismert bérczid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked

Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!