Ismertem én ifjú koromban
Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e szív pihenni jár.
Mert zölden áll, bár rég körűlte
Eltűnt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerűlte,
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én
S a lomb között ezer virágot,
Pirúlva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot,
Csillogva a levél között,
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.
»Ne nyulj a fához; szép gyümölcse,
De elveszi nyugalmadat -
Így szóla isten édenébe’
Ádámhoz - tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.«
Ah bús rege! - s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
Éltemnek fája, szerelem?