Gyásztérein Mohácsnak Megszűnt a nagy csata, Tört vértek s fegyverek közt Fekszik sok dalia.
S hol annyi bátor küzdött, Oly sok szű vérezett, Az esti szellő sóhajt A gyászmező felett.
Ébren csak egy vitéz még Az ezerek közül; Romján a dúlt hazának Csak ő tekint körül.
Vér foly le homlokáról, Széttörve fegyvere, Egész csak még a zászló, - Ezt tartja hős keze.
Ezt tartja és körűlnéz, Számitva társait: És lám egy sem hiányzik, Mind, mind jelen van itt.
Ki reggel véle jött el, Mind megmaradt helyén - Keblében mély sebekkel, Szenny nélkül fegyverén.
S ő föltekint az éghez: »Légy áldva Istenem! Sok bajnokunk veszett el, De Árpád népe nem.
A nép, mely ily csatát veszt, Mely halni így tudott, Feltámad még a sírból S még egyszer élni fog«.
Így szól, és most tovább megy A pusztult téreken; Már csak lépése hangzik S a táj csendes leszen.
Mély völgynek rejtekében Áll egy magányos lak, Fölötte zúg a fenyves, Alatta a patak.
A völgy körűl a Mátra Magaslik ég felé, Miként ha nagy falával Nyugalmát védené.
Felette tiszta égnek Borúl el kárpita, Áldásként öntve fényét A völgy virágira.
S mig lenn a messze síkon Naponként harcz zajog, E tájnak nyugodalmát Csak ha a lomb susog -
Zavarja, - s zúgó csermely S madárkák éneke. Itt élt régmúlt napokban Egy tisztelt remete.
Nyugodtan, mint e bérczek, Tisztán, miként ege, S magányban, mint a csermely, Így folyt el élete.
Hajdan, ifjabb korában, A dalia nevét Jól ismeré az ellen, S hatalmas fegyverét.
S a hon, mely nem felejti Győzelmes bajnokát, Sokszor babérral fűzé Körűl hős homlokát.
De hogy leszállt Mohácsnál E honnak csillaga S nem volt miért csatázzon A bátor dalia:
E völgy nyugodt körében Rejté el bánatát; Szivét a bú emészti, A rozsda jó vasát.
Most agg, hosszú napokban Sok évek folytak el; Haja galamb-fehér lett, - Nyugodtabb a kebel.
S miként ha hó takarja A hervadt téreket, Csak itt-ott áll egy kóró A jég-lepel felett:
Úgy hosszu életének Nehéz keservibül Csak itt-ott még egy emlék, Mely néha felmerül.
De ha távol falukból A nép hozzája jött S az agg letérdepelve A feszület előtt,
Éghez emelt kezekkel Könyörgé istenét, Hogy el ne hagyja veszni Letiprott nemzetét;
Hogy el ne hagyja veszni A szép magyar hazát, Hogy el ne hagyja veszni Nagy Árpád magzatát:
Akkor sejdíti néha Az ájtatos tömeg, Hogy bár e fej megőszült, Hogy bár e kéz remeg, -
De egyiránt még ifjan Hevül ez agg kebel, Szemén a könnyek érte Még nem apadtak el.
Igy múlt a hosszu élet; Kifáradt a kebel, Mit rég sejdít, most érzi: Hogy végre menni kell.
S kiket sokszor szavával Vigasztalt bú között Még egyszer összegyüjti A kis kunyhó körött.
»Oh légyetek üdvözölve Még egyszer, jámborok, Kik terhes életemnek Baráti voltatok.
E hosszu földi pályán Végig kisértetek, Oh légyetek üdvözölve Utolszor, hív sereg!
Egy kincset rejt e kunyhó. Mig ifjabb volt karom, Megvédtem; éltem eltelt; Most már rátok bízom«.
Igy szól, s megy kunyhajába S egy zászlóval kilép; Terhétől karja reszket; Bámulva áll a nép.
»Im kincsem! szebb napokban Királyom bízta rám, - Közötte száz veszélynek Mohácsnál hordozám.
S sok évig a kunyhóban Őriztem kincsemet. Im itt van, szenny nem érte E szentelt színeket.
Büszkén lobog, mint egykor Győzelmeink alatt; Sok elveszett Mohácsnál De zászlónk megmaradt.
Mátyás fényes lakában A félhold űl Budán, S új zsarnokok jöhetnek A zsarnokok nyomán:
De míg e zászló meglesz S élnek emlékeink, Nem fognak eltiporni Győzelmes ellenink.
A hosszu éj után a Napnak kell jőnie, És a korány fuvalma Fölébred majd vele.
S ha kéz lesz, mely e zászlót Fel birja tartani, E szellő a redőket Ki fogja bontani.
És újra kardot fognak Az elszokott kezek, Melyek lánczot viselve Megerősbültenek.
S megtisztul a töröktől Budának szent fala És újra ön-hazánk lesz, Mi börtönünk vala.
De hol van, a ki tartsa Vészek között, a kéz? Hol van, ki védni birja Zászlónkat, a vitéz?«
Szólt - s ím, a mint körűlnéz, Száz kar emelkedik És száz ajakról egy szó - - - Mind, mind ajánlkozik:
»Kevés egy élet, egy kar, E terhet hordani, De mindnyájunkra bízzad S meg fogjuk tartani«.
S a melyet elbocsáta, Száz kéz ragadja meg A zászlót, s most közöttük A nép felett lebeg.
Ő látja, s megnyugodva Csukódik bé szeme; Hisz zálogát jövőnknek Jó kézbe tette le!
Cookies on Poetry Cove