Áll grófi vár magányosan A puszta bérczfokon, Kőczímer a kapuk felett, Zászlók a tornyokon;
S mélyen kerítik árkai Sok százados falát, Hová török s tatár erő Nem lelheté utát.
S egy kis lak áll a bércz alatt, Zöld rétnek közepén, Nyugalmasan fészket rakott A gólya tetején;
Zöld a kerítés, kis falát A dél sugáritól Egy hársfa védi, födele Nem nyúl ki ágiból:
De a magas tornyok felett S a kisded ablakon Egy nap sugára játszadoz, S mindent egy fénybe von.
S kéken terűl a tiszta ég A vár s kunyhó felett, Egyképen mintha áldana Urat s szegényeket.
Eljött az est, csikorgva nyílt A tölgyfa várkapu, S büszkén köszöntve lép elő A deli úrfiu.
Arany kard csördül oldalán, Dolmánya gyöngyözött, S reszketve csillog drágakő A nyuszt-kalpag fölött.
Eljött az est szép hajnala S a kunyhó ajtaján, Pirúlva, mint az ég, kijő A szép jobbágy-leány.
Remegve lép s meg visszanéz, Megáll s tovább siet. A völgyben nincs ily szép leány, Világon sem lehet!
Ah, régen vár az ifiú Erdő sötétiben, Siet, siet a szép leány, Keblén majd megpihen.
Szű szűn dobog, ott állnak ők Hallgatva boldogan, Eltűnt a vár s a kunyhó rég Az éj homályiban.
Eltűnt a föld s a nagy világ, A gyémánt s czímerek, Egy érzeménynek lángiban Dobognak a szivek.
Magasan űl a büszke gróf Várának termiben, Arcza komoly, fehér haja, A szív örömtelen.
S az ajtó nyílik és belép A grófnak egy fia, Egy földmives s egy szép leány Vezetve általa.
»Atyám! - a deli ifju szól - Add szent áldásodat, Csak őt, csak őt szerethetem, Csak érte él fiad.«
,Csak őt, csak érte?’ - szól az agg, S harag gyúl arczain - ,Mocskot, tudod, nem szenvedek Ősimnek czímerin.’
»Mocskot nem szenvedek magam - Szól a földmívelő - Nevem felett; leányomat Mért csábitá el ő?«
,Itt függnek ősim képei - A gróf szól - s czímerek, Nincs köztük egy is nemtelen, S nem lesz, mig én leszek.
Nemzetségfám terjedten áll, Áll ősim tereme, A harczmezőn pihennek ők; E faj hősök neme’.
Szól a jobbágy: »Velem leány! Gróf úr, isten veled, Erősen áll ez ősi vár, S hires vitéz neved.
De voltak ősim nékem is, Van nékem is hazám, S a gróftul nem koldult kenyért, Bármily szegény apám.
E hársat nézd, száz évivel, Csekély lakom előtt, Nemzetségfának ülteté Ősöm a zöldelőt.
Felnőtt a fa, száz ágakat Hajtott erős töve, S hidd el, gróf úr, jobbágyod is Gondol még ősire.
Ha ott ül estve s a mező Kaszálva illatoz, S az est harangja énekel, Mint egy szentelt koboz:
A mult időkre gondol ő. Miként te, hős uram, S a nemtelen szemekből is Megindul a folyam.
Mert voltak ősim nékem is Hazáért vérezők, S mert nem említed tettöket, Tán nem vitézek ők?
Bár ősöd hantja szépen áll Ismert a harczmezőn, A népnek hamva, büszke úr, A por eldődidön«.
A jobbágy szólt s büszkén kimegy, Hol kis kunyhója áll, De ah, szelid leánya ott Nyugalmat nem talál.
S nyugalmat nem talál a gróf Fia, sohajtozik: A várban s a kunyhóban egy Keserv uralkodik.
Ősz lett, a hársak zöldje hull, A fecske elrepűl, Elszáradt lomb csörögve száll A kis kunyhó körűl.
S a büszke várnak tornyain S a tölgy kapu felett Búsan szállong gyászlobogó, Szines zászlók helyett.
Csikorgva nyíl a várkapu S kilép a gyászsereg, Egy rézkoporsót visznek ők, Rajt’ festett czímerek.
Nyílik a kunyhó ajtaja, Fehér leányok ott, Virágtakart födél alatt, Kihozzák társokat.
Megállanak a zöld mezőn, Uj sírgödör körűl, S a gróf s a jobbágy bánata Egy könyüvé vegyűl.
Rög rögre húll, temetve ott Két fájó szív pihen, A gróf és a jobbágyleány Egy sírnak mélyiben.
Cookies on Poetry Cove