Egy sajka lejt magánosan
A néma tó felett,
Messzünnen által-hallani
Lapátütéseket.
S ime most hangosb az ütés,
A part felé közelg,
Hol a habok tajtéka közt
A holdvilág enyelg.
S egyszerre csend uralkodik
Megint az éjtszakán,
Elérte partját s ott pihen
A hosszu út után.
Ekkép haladsz te, árva szív,
Homályos útadon;
Majd egykor megpihensz te is,
Nem ösmert partokon!