A keresztnél méla csendben Űl a remete, A homályos erdőségen Függ tekintete.
Mint mikor, ha béke lészen Hosszu harcz után, S fehér zászlókat tüzünk ki A várak falán:
Úgy ez aggnak homlokán is Már felvonta rég Fehér színü lobogóját A szent békeség.
A keserv vezette egykor Az ifjút ide, És e kunyhó szűk körében Folyt le élete.
Most nyugodtan visszanézhet Múlt korára ő, Mint egy védfal áll előtte Az elmult idő.
»Hála néked üdvözítőm, - Így imádkozik - Hogy elmúltak a keservek, S szívem nyughatik.
Mindazok, kiket szerettem, Régen nyugszanak, S kínos vágyim s a reménység Már nem bántanak.
Mint a lombveszített tölgyfa Állok mostan itt, És a vész, bármint dühöngjön, Fel nem háborít«.
Mély gondokban elmerűlve Űl a remete, Fájdalom és öröm nélkül Hallgat érzete.
A kunyhóhoz víg kedvében Gyermek közeleg, És az aggot tisztelettel, Így szólítja meg:
»Áldj meg engem, szent remete, Hogy boldog legyek! A faluból jöttem hozzád, Eprekért megyek.
Im rózsákat hoztam néked, Nemde szépeket? A szomszédok is csodálják Kicsi kertemet«.
Az agg férfiú megáldja A jó gyermeket, S ez, rózsáit általadva, Vígan elsiet.
Némán űl az agg sokáig, A rózsákra néz, S rég lecsillapúlt szivében Feltámad a vész.
Visszagondol szebb korára, Hol gyönyört igért Neki is a gazdag élet, Mint küzdelmi bért.
Hol a lyányka bíbor ajkkal Szerelemről szólt, S elmerűlve nézetében Ő is boldog volt.
Régen elvirúlt tavasznak Szebb virágira Gondol vissza - s egy nehéz csepp Húll rózsáira.
Cookies on Poetry Cove