Philotas szent tűznek hevűlve
Eckartshausen keservit olvasá,
S részt-vevő bánatjában el-merűlve,
Magát felejtve más inségit jajgatá:
Hogy eggy pajkos darás kezére szálla,
A könyv kezében, álmélkodva álla,
S könnyével áztatá érzékeny rendeit:
Te áldótt férjfiú! kit emberek javára,
Meg-szánva népünk jajjait
Küldött az Ég világunk piatzára,
Hogy lágyítsd a halandók szíveit,
De itt a vendég pausát tétett véle,
Érzékenyebb volt fúlánkjának éle,
Mint az érzékeny Író rendei.
Szemébe tűnik pajkos ellensége:
Én s Te nem eggy Atyának fijai?
Nem eggy kéznek vagyunk e mívei? ...
Eggy pertz - s a szenvedésnek vége -
Így szóll, s a gyilkosnak kegyelmet nyújt,
S gyengédeden le-rázza:
Ez is, hogy jól-tevőjét ne gyalázza,
Fel-reppen, s orr alá kegyesbb fulánkot sújt.