Penelopéd levelét vedd ó feledékeny Ulysse! Rá ne felelj, inkább térj-meg hazádba magad. Ilion el-romlott, de jajos romlása mi nékünk; Annyit ugyan Priamus, sőt maga Trója sem értt.
Ó, ha, mikor még a Lacedaemoni parthoz evezne, Mérges habokba veszett vólna parázna feje! Éjjelem úgy sokkal rövidebb órákkal haladna: Most ébren vásznat szőveget árva kezem
Nem nyögnék egyedűl el-hagyott hideg ágyamon éjjel, Nem panaszolkodnám napjaim hossza miatt: Hány képzelt veszedelmektől féltettelek! úgy van: A szerelem gondal jár, eped, aki szeret.
Ütközetet képzék: Hektornak puszta nevére Bús ajakim halvány félelem űlte vala. Antilochusnak hozák hírűl szigetünkbe halálát: Antilochus réműlt szívemet által-üté;
A más fegyveriben vívó Patroklus el-estét: Féltem, hogy a ravasz is végtire tőrbe kerűl; Tlepolemus festett vérével Trójai dárdát: Új gondokra lelék Tlepolemusban okot.
És eggy szóval akárki merűlt vala gyászos halomba, Penelopéd újjabb aggodalomba merűlt. Ilium hamva között, tudom, hűségemre tekéntvén, Tégedet életben hagytanak a nagy Egek.
A Görögök meg-térnek azonban, füstöl az oltár, A templom falait trójai préda lepi. Áldozatot nyújt-bé Mavorsnak az asszony uráért, Ez pedig a diadalt zengi az Isten előtt.
Ámolyog a vénség, bámúl a gyenge leányzó, A hőlgy gondosan jegyzi kegyesse szavát. Volt, ki kevés borral Tróját asztalra le-festé, S a tüzes ütközetet, s a tsata véres helyét.
“Itten táborozánk: itt folyt-Simois-le zuhogva, Itt az öreg Priamus szép palotája vala: Itten Ulysses, amott vere sátort a nagy Achilles; A meg-ölött Hektor tagjait erre voná”
A vén Nestor adá ezeket tudtára fijadnak, Hogy szeretett Attyát nála kereste fijad; Azt is, hogy értte Dolon vesztét a Rátzok Urán. Kém vala ő, Rhesus mélly aluvásba merűlt.
Ó feledékenység! úgy őrzéd éltedet értünk? Éjjel táborozó elleneidre tsapál! Rontani- s tsak ketten-rá mertetek annyi vitézre, Ám de nagyobb gondod vólt elejénte reám-
Rettege szívem; hanem tsak ugyan végtére meg-érti A tsal elő-menetét, tellyes örömbe merűlt. Ám de mi hasznot hozott kegyesednek Trója veszélyje? Mit, hogy az ő fényes kő-fala porban hever?
Úgy maradok, valamint vóltam, még Ilion állott, El-jött a viadal vége, de férjem oda. Másnak el-omladozott, áll még nekem Ilion, ámbár Foglyon mívelitek földeit ökrök helyett
Trója helyén vetemény van, az ellenségnek el-ontott Vére kövéríté nedvivel árva helyét. Emberi tsontokban szántó-vasak éle ki-tsorbúl, Trója le-hullt falait fű sokasága lepi.
Még-is azért oda vagy Kegyetlen! még sem tudom én, hol Várakozol, s mi lehet várakozásod oka. Ha ki ezen rév-partra találja ki-kötni hajóját, Kérdem, ha tudja talám múlatozásod helyét.
Itt első gondom, levelet készíteni, kérem, Hogy ha talám valahol fel-nyomoz, adja neked. Én a régi Pylost tudakoztam erántad: heába; Mert bizonyost róllad nem tuda szóllni Pylos:
Én Spártát tudakoztam erántad; Spárta sem hallá Híredet, és hosszas várakozásod helyét. Jobb vala dolgom, ha még a roppant Pergamos állna, Bátor elébb gondom vég-veszedelme vala.
Melly helyen hartzolnál, tudnám, s félnem tsak az hadtól Kellene, s másokkal vólna meg-osztva bajom Most félek, noha mért kellessék félni, nem értem: Ez nekem a’nál, több lelki gyötrelmet okoz
Földön ezer, tenger közepén szint annyi veszélyek Esnek - ez olly hosszú késedelemnek oka - Én így búslakodom, s te talám feledékeny! azonban Más valamelly idegen nemzeti széphez hajólsz;
S karjain így szóllasz: “nekem is vagyon hőlgyem hazámban; Sző, fonogat, s e’ből áll tudományja tsupán, Bár ne jövendőljek! bár meg-hamisíttsa gyanúmat A ki-menet, s ne maradj szántt akarattal oda!
Özvegységemet új férjel fel-váltani késztet, S feddi heába való várakozásom Atyám. Fedje! tiéd vagyok, és akarok mondatni tiédnek, Holtig Ulyssesnek Penelopéje leszek -
Ő tsak ugyan lágyúl esdeklésemre, s ezentúl Hogy hitemet szegjem, már nem erőltet igen: Ám de nem a kérők raja, kiknek hazája Zacynthos, Kiknek Dulichium, kiknek hazája Samos.
Udvarodat szabadon dúlják, mert senki se tiltja; S hogy ha tovább késel, füstbe megy ősi javad. Eurimachust, Polybust, a durva Medont, s Pisandrust, S Antinous fösvény karjait hozzam-elé?
S másokat is, kik még idegenben késel, hazádnak Fegyverrel keresett főlde kővérit eszik. Még az alatt Irus, sőt önn-maga régi juhászod Nyájadban tetemesbb kárt okoz, hogy sem azok.
Hárman ülünk itthon, feleséged, erőtlen asszony, Vén Lartes Atyád, nőtelen árva fijad. Ezt minap éltétől meg-akarták-fosztani lesből, Amikor ellenzvén mindenek, útnak eredt.
Engedjék az Egek, hogy halálunk rendre kerűlvén Ő nyomhassa-szemem-bé nekem, ő teneked. Ám de Atyád sem mér - már alkalmatlan az hartzra - Lankadt karjaival szállani szembe velek:
Telemachus, tsak az Ég meg-tartsa, meg-érik idővel: Gondos Atyát kíván mostani gyenge kora. Nékem sintsen erőm, hogy el-űzném őket az háztól; Lész neked, ó házunk oszlopa! jöszte hamar.
Telemachust hadi-mesterségre tanítani mostan Kell vala: várakozik gondviselésed utánn. Láertesre tekénts leg-alább: a sírba hanyatlott Félig az el-hagyatott: ah jere, fogd-be szemét!
Bennem is, aki, midőn el-hagynál, gyenge leányzó Vóltam, ha most mindjárt jössz is, öregre találsz.
Cookies on Poetry Cove