Ha nyárban esnék innepe nevednek, A fényes nap hódolna kellemednek; Egerre vígabban mosolygana: S tavaszra változnék a tél fagya.
Most el-végezve nyári útazását Nyilas jegye felé kezdé futását. Amit tehet: meg-szűntek a szelek, Enyhűl a tél, olvadnak a jegek.
O nap! ha én ma Phaeton lehetnék: Télbenn is tavaszi fényt hintegetnék; Nyilas jegyét önnként el-véteném, S a Szépet nyájat artzal tisztelném.
Ablakain sugárim bé-hatnának, S körűltte játtzodozva múlatnának. Erzébet! ha neved nyárban esett vólna, A nap súgárival néked meg-hódolna;
Örömre derűlne Egernek tájéka, Új fénybe borúlna Erzébet hajléka. Most midőn el-hagyta elébbi járását, S nyilas jegye felé vette útazását:
Mást nem tehet, hanem a telet enyhíti; S amennyire lehet, napodat szépíti: Ó ha én Nap volnék! téli karikámat El-mellőzve, futnám tavaszi pályámat;
Városunkra vídám világot hintenék, Tsendes lak-helyedre öröm-fényt öntenék. Ablakodon által sugárom bé-hatna, Játtzodozva majd itt, majd amott múlatna.
Majd édes ajakin, majd szép szemén, Majd ékesenn emelkedő mellyén; S enyelgenének még az Est el-jőne, S eggy névtelen sugár szívére lőne. -
Majd szemeid tüzét, majd róza-színedet Tsókolná, s azonban meg-lopná mellyedet; S enyelgene, még nem a Nap-est el-jőne; Utólsó sugárom a szívedre lőne.
Cookies on Poetry Cove