Komor tolmáttsai a klastromi szentségnek! Bús ellenségei a vídám kedvességnek! Mi haszna győztetek gyarló értelemben, Ha égek, ha erőt nem vésztek tüzemen?
A Vallás nem de nem fő boldogságra mútat? Ah! Heloisom nyit tsak nékem a’ra útat. Hagyd lássák szemeim siralmas rendeit... Hűsége zálogát, szerelme titkait...
Egek! nyugalmomat minden vonása dúlja, S ez új ostrom neme a hajdanit fel-múlja... De új veszélyt hoznod fejemre mért kellett? Köztem s az Ég között haboznod hogy lehet?
Hát idegen tüzhet nevelsz? s az Ég dühében, Thrónust emelt az Ég hívemnek kebelében? Ti az ál-kegyesség komoly mesterei! A vidám kedvesség bús ellenségei!
Félre! bámúlásra vonjátok lelkemet: De jaj! nem tudjátok meg-adni tsendemet. Tí bús Igazságok! boldogságra mútat A Vallás, és a’ra Helois nyit útat.
Hagyd lássák szemeim gyászos vonásait, Hívsége zálogát, szerelme titkait... Egek! minden sora zavarja nyugtomat, Lelkemet meg-rázza, s lobbantja lángomat...
De! mért kellett új jajt bús fejemre hoznod? Az Ég s Abelárd köztt hogy lehet haboznod? Hát idegen lángra gyúladtál? s mérgében Az Ég emelt thrónust Helois szívében?
Méltatlan bánatod zavarja tsendedet? S indúlatod hevét haladja szégyened? Mit? szégyen vonna gyászt lelkednek nyúgalmára? O el-enyészik ő a szerelem szavára!
Te, ki a bűnnek tsak nevét is retteged, Te állítsd véteknek szabad szerelmedet? Az Ég törvénnyeit nem ember-vérrel írja, Nem tiltja, szívedet hogy véle más ne bírja.
E szép ösztönt beléd nem de nem ő oltá? S ártatlan tüzedet véteknek tartaná? Kérdezd önn-szívedet: s a bús kétség el-tűnik; Ha bűn a szerelem, már a Virtus meg-szűnik.
El-bomlik a világ roppant épűlete Mihelyt a szeretet nem lészen ingere. Azon mulatozás, azon szent ölelések, Azonn öröm-könnyek, s azon nagy érezések:
A véges állatnak eggy fő tisztét teszik, S ama végetlen Jót édessen érdeklik. Bánatos szemérmed dúlja nyugalmodat? S a szégyen-érzése haladja lángodat?
Mit? a szégyen vonna lelked nyúgalmára Gyász-ködöt? el-tűnik az Amor szavára. Istened, törvényjét bátor vérrel írja, Nem tíltja, hogy szíved véle más ne bírja.
Ő a gyönyörűség, ő az öröm Attya Ki hidje, hogy Amort véteknek tarthatja? Tsak szívedet kérdezd, s kétséged el-tűnik; Ha bűn a szerelem, a Virtus meg-szűnik
Fussd-bé szemeiddel a nagy Természetet: Eggy inger nógatja jóra - a szeretet. Azon gyönyörűség, azon nagy érzések, Azon örömkönnyek, azon ölelések:
A véges teremtés leg-főbb áldozatja, S a végtelen szívet kellemesen hatja. Ne hidd az ellen-részt! vetkezzd-le babonádot! Elég, ha én benned, te bennem őt imádod.
Úgy van; o lelkemnek boldogtalan fele! Még égek, még lobog dühös lángom heve. Azon gyanított bűn, melly tsüggedt kebled marja, Táplálja tüzemet, s nyugalmomat zavarja
Bár félig a halál le-tépte kellemim: Szerelmet lángolnak bé-süllyedt szemeim; Bár bóldogságomat végzésem fel-forgatta: Dühös szeretetem tüzét el-nem olthatta.
Nem zár-ki szívemből a szentek szente is; Ez ellened mind tsak erőtelen pais. Heába száll alá szerelmesed szavára A Mindenttehető az Égből az oltárra:
El-ázott szemeim Heloist képzelik, Fel-szentelt kezeim Heloist emelik! Töményem néked gyúl, tiéid sóhajtásim, Téged kiáltana el-fojtott jajgatásim.
Helios! vetkezd-le babonás hitedet! Én benned, Te bennem imádd Istenedet. Úgy vagyon; o lelkem boldogtalan fele! Égek, s kínjaim köztt véled szívem tele.
Azon színlett vétek, melly kebledet marja, Neveli lángomat, és tsendemet zavarja Le-tépte a halál félig kellememet: S Amor lángoltatja még most is szememet
Boldogságom a bús végzés fel-forgatta, S dühös szerelmemnek tüzét nem olthatta. Te lebegsz előttem, s a szentek szentében Helois parantsol Abelárd szívében.
A Mindenttehető kedvesed szavára Híjába száll alá Mennyből az oltárra: Heloist képzelik el-ázott szemeim. Heloist emelik fel-szentelt kezeim.
Néked gyúl töményem, tiéd sóhajtásom - Te hozzád intézem néma jajgatásom; S majd a némúlt község ha szent tűznek buzdúl: Hozzád sír Abelárd, s előtted le-borúl -
O értz bilintsei boldogtalan tüzemnek! Némúl az Ég hallván szavát a szerelemnek. Te, ki rám egyedűl mérted végzésimet, Tekíntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!
Tám áldja nevedet Plutó setét országa? Dühöm természeti határin által-hága; Az indúlat hartzol bontatlanúl velem; Ah! nem élet - lassu halál bús lételem...
Óh szánj-meg! és intézd rám haragodnak ívét!... Vagy Istenként bosszúld saját kezednek mívét: Te szólltál, és ezer roppant világokat Hozott-ki semmiből mindenható szavad:
Hajtsd hozzám füledet! nem vágyok új tsudára, Add-meg kérésemet! nézz szívem fájdalmára! Térítsd-meg nyugtomat, tépd-el kötelimet! S tenéked szentelem magános éltemet...
S mikor némúl a nép szent tűznek buzdúlva, Hozzád sírok, téged áldlak le-borúlva... Bonthatatlan lántzok! hatalmas szerelem! Az Ég hallgat, szóllván az Indúlat velem.
Te, ki reám mérted gyászos végzésemet, Tekéntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet! Tám áldja nevedet a hóltak országa? Dühöm a Természet határain túl hága:
Bontatlanúl hartzol az indúlat velem; Ah! nem élet - lassú halál bús lételem. O szánj-meg, és intézd rám haragod ívét!... Vagy Istenként bosszúld kezed gyarló mívét;
Te szólltál, s a világ roppant épűlete A bús semmiségnek örök véget vete. Add-meg, amit kérek! nézzd szívem fájdalmát! Nem múlja kérésem az Egek hatalmát:
Add-vissza mentségem, tépd-el bilintsemet: S Te néked szentelem magános éltemet... Mit szóllok? ah inkább szerelmem új hevébe Ájúlva omlok majd a síró szép ölébe...
A vérengző halál jobb, tépjen semmivé, Hogy sem mint szívemet tehessd hitetlenné... Így telnek napjai siralmas életemnek! A sors karjaiból ki-fejtvén kegyesemnek.
Rejtekben húrtzolom magános éltemet, S tsak szívemben fojtom titkos keservimet. Miként ha tűz lobbant a földnek bús gyomrában Rekedt dörgésekkel ropog setét honnjában,
Még végre, el-fojtván tulajdon lángjai, Annyának méhében koporsóját leli. Óh szép! akár hová térek tekéntetemmel Új jajt, új bánatot fedek-fel bús szememmel.
Enyhét a’ban lelem bal-végezésimnek, Hogy kormányját fogom gyászos lak-hellyünknek. Helois! ah inkább új lángom hevébe Ájulva borúlok lábaid elébe...
A kegyetlen halál jobb, semmivé tegyen, Hogy sem mint újra szűlt szívem másé legyen... Helois! így folynak névtelen kínjaim Között nálad nélkűl szomorú napjaim.
Egyedűl, el-rejtve húzom bús éltemet, S tsak szívemben fojtom titkos keservemet. Mint mikor tűz lobban a föld mélly gyomrában, Meg-rekedt dörgéssel ropog bús honnjában,
Még végre tulajdon lángjának prédáúl Lágy, meleg párával fel-gőzölög, s el-múl. Akár merre térnek bánatos szemeim, Úgy láttzik, újúlnak halálos sebeim.
Siralmas végzésem enyhét a’ban lelem, Hogy gyászos lak-helyünk kormányját viselem. Ártatlan sergemet fogom kemény igába, S édes vétkeimért jármot vetek nyakába.
Méltatlan társaim rab-lántz alatt nyögnek: Enyém Amor, s a bűn, s ők vélem szenvednek. Halvány ajakikon a bánat mélly vonása Meg-búsúlt szívemben új örömek forrása.
Tekéntve társaim boldogtalan sergét S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét. De ah! hová hová ragad békétlenségem? Ki hidje, hogy eddig terjed kegyetlenségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék: Fel-törném hitemet, s ajakidon függnék. S hol vétkem? s szívemenn e rab-lántzok mit vésznek? Ah! eggy szájamra forrt tsókoddal fel-nem tésznek?
Hogy karjaid közzűl a végzés ki-fejtett, A klastrom nyújthatott tsak menedék-helyet. Foglyaim kegyetlen járom alá vetem, S édes vétkeimet ő bennek bűntetem:
A klastromi Virtus rab-szíjjára fűzöm, S bűnömért bosszúmat társaimon űzöm. Hervadt artzajikon a bú mélly vonása Meg-búsúlt szívemben új öröm forrása.
Tekintvén illy társak nyomorúlt seregét, S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét. Helois! mire vitt siralmas kétségem! Ki hidte, hogy eddig terjed dühösségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék, Rab-lántzot, meg-válva tőled, nem hurtzolnék. S hol vétkem? s e békók szívemen mit vésznek? Ah! eggy szájamra forrt tsókkal fel-nem-tésznek.
De, hogy bírtokodból a Sors ki-forgatott, Menedék-helyt az Ég egyedűl adhatott. Karjaimon könnyed, vesztemnek vádja húllna, És a kegyetlen Sors jobb végre nem fordúlna.
Talám, úgy képzelém, távúl a Kedvestől Könnyen meg-feledél bús veszteségemről; Nem terjedt annyira a Tehetős hatalma: El-rablá szívemet, s meg-nem-jött nyúgodalma.
Mosolygó kellemi a szép Természetnek Tsak számát nevelik sok szenvedésimnek. A leg-szebb tárgyak is tsak kedvem komorítják; S vonzó ketseiket gyász-felleggel borítják.
A nap, kit meg-előz forrása könnyemnek, Nem éri, el-nyugván, végét keservimnek. A pázintos mező, a friss liget homályja, A völgyek gyöngyei, a hűs folyam kristályja,
A ki-derűlt napnak vídám tekéntete: Új öldöklő gondok, s új könnyek kút-feje. Karjaimon könnyed, károm vádja, húllna, De gyilkos végzésem jobbra nem fordúlna:
Karjaidból önnként lépvén e fogságba Talám, úgy reménylém, lépek bátorságba. Annyira nem terjedtt az Egek hatalma; Szívem el-rabolták, de hol nyúgodalma?
Az újúlt Természet vonzó kiessége Előttem eggy puszta borzasztó térsége. A leg-szebb tárgyakon tsak kedvem komorúl, S a szépség körűltem gyász-fellegbe borúl,
A nap, kit meg-előz könyjeim hullása, Nem száll-le, hogy szemem el-ázva ne lássa. A mosolygó térség, a liget homályja, Az illatos pázint, a folyam kristályja:
A ki-derűlt Egek vídám ragyogása: Új kínok kút-feje, új könnyek forrása. Gyakran mohos barlang kietlen üregében Síránkozom titkonn a gyásznak éjjelében.
Útálva hurtzolom gyilkos rab-lántzaim; Irtóznak a naptól el-ázott szemeim. El-rejtve, s egyedűl téged nyög árva szívem, S jaj-szómra, úgy tettszik, jajjal felelget hívem.
A szomorú Eccho, fájlalva vesztemet, Sírván emlegeti hosszú keservimet; S a kő-szírt óldalán hangjával játtzodozva Heloist, Heloist jajgatja riadozva.
A nap le-nyúgodott, az éj már lepett: Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped. És ollykor függeni képzellek ajakimról, S vígann emlékezem ki-állott jajjaimról,
Az el-múlt éjjel is, hogy Álom meg-hozott, El-bádjadt kedvesed karjaidon nyugodt. Gyakran ijedelmes barlangok ürege Rejtekem; ott titkol az éj bús fellege.
Útálattal nézem e kínos fogságot, Kerűlik szemeim a szép nap-világot. Heloist kiáltok, s búslakodó szívem Jajjára, úgy láttszik, jajjal felel hívem.
A bánatos Eccho fájlalva könnyeim Sírva mondja-vissza hosszú keserveim; S fülem bús hangjával szűnetlen szaggatva, Heloist, Heloist riadoz jajgatva...
A nap le-nyúgodott, az éj már meg-lepett: Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped. S ollykor bírtokomban képzelem kintsemet, S vígadok, s felejtem kínos végzésemet.
Az éjjel is, Álom el-hintve mákjait Karjaimba ölté őlelő karjait. Itt el-ragadtatván le-omlok kebeledbe, S Te életet lehellsz újúló kedvesedbe...
Édes tsalatkozás!... kedv-le-verő nap-fény! El-tűnnek álmaim: s el-fojt a bú-örvény; Átkot kiált nyelvem varázló kellemednek, Ez törlé könnyeit, s ez ontja kedvesednek.
De mit emlegetem gyilkos végzésemet? Mit vérzem hasztalan új sebbel szívedet? Menj-vissza életünknek leg-szebb pillantatjára: Midőn meg-hódoltál a szerelem szavára.
A vídám Est-hajnal tsillámló fény hintett, Lágy szellő múlatá a tsendes ligetet. Kezembe fűztelek gyengéded öleléssel, Követted a Vezért, bádjadt nyögdétseléssel.
Lángoltak szemeim s az édes könny-tseppek Igéző ajkidról keblembe görgöttek. Rá borúlék-édes ájulásba esett Lelkem tsókra hevűlt ajakin repesett...
Ó édes tsalódás! ó nap gyilkos fényje! El-űzöd az álmot, s el-fojt búm örvényje; Átkozom hódító szépséged ketseit; Ők törlék - s ők ontják Abelárd könnyeit...
De mit festem én itt fekete színekkel Búmat? mit szaggatom szíved új sebekkel? Említsd inkább azon bóldog pillantatot,... Hol Amor szerelmem tzéljára juttatott.
A derűlt Est-hajnal tsillámló fényjében Nyugati szél játtzott ligetünk tsendében. Reszketve intézték lassú lépésedet Kezeim, sóhajtás emelte mellyedet.
Szerelmet lángoltak kedvesed szemei, Kebledbe görgöttek örömed könnyei. Ölembe zártalak, s eggy névtelen szemérem, Artzádra le-festé, hogy boldog tzélom érem.
Ó édes érezés! ó boldog éjszaka! Meg-ejtett szívedben Abelárd győz vala. Héjába vádola ártatlan rebegésed, Amor meg-siketűlt, s nem hallá esdeklésed.
Majd kőltsön ízlelvén szerelmünk javait, Értted meg-tapodám az Ég törvényjeit... Kedves! ha szívedet szívemre zárolhatnád, Múlt bóldogságomat talám még fel-hozhatnád.
Ajakidon függvén újúlna életem, Ollykor tsudát is tész az égő szerelem. S karjaimon nyugván tűndéres képzelésid. El-oszlatnák ollykor fájdalmas érezésid.
Úgy de az Ég hellyben nem hagyja tettemet!... El-tépem lántzait, s fel-bontom hitemet. Öledbe rándúlék, s eggy titkos szemérem Ajakidra festé, hogy tzélom el-érem.
Héjába vádola lassú rebegésed, Amor nem hallgatá epedő nyögésed. Mi boldog érzések! ah jut még eszedbe? Abelárd győz vala meg-ejtett szívedbe.
Majd el-ragadtatván ölelő karjaid Között meg-tapodám az Ég hagyásait. Kedves! ha szívedet szívemre zárolnád, Kínos veszteségem talám ki-pótolnád.
Eggy mosolygásodra éltem meg-újúlna: Amor mindenható, s Természetet múlna. Leg-alább karjaim köztt tündérképzésid Édes tsalódással kevernék érzésid.
Úgy de az Ég helyben nem hagyja tettemet!... Le-rázom a jármot, s fel-bontom hitemet. Tőled függ egyedűl bal, vagy jobb végezésem, Szeress: és Virtusnak nézem meg-tévedésem.
Heloisom kiált, Heloist követem, Indúlok - s karjain fel-jő el-húnyt tsendem. S ki nyöghessen tovább a Végezés törében? A kéntelen Virtus siralmas lak-helyében.
E gyilkos lántzokról tovább ki-függene? Nintsen rab-szíj alatt a Virtusnak helye. Sem Ég, sem főld erőt szerelememen nem vészen, Káromkodó!... e bűn előttem virtus lészen.
Meg-látlak lak-helye a búsúlt Szépeknek, Saját kezem míve, kormányja hívemnek! Hol a fogoly Virtus kedvét a’ban találja, Hogy a vétek zoldját ártatlanúl ki-álja.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet, Eggyütt igazgassam gyarló szűzeidet. Egyedül Te fogod fel-hozni nyugtomat, Ha szeretsz, szabadnak ítélem lángomat.
Heloisom kiált, indúlok szavára, Hagyd dőljek újjolag ölelő karjára!... Meddig kell még nyögnöm a Végzés törében? A kéntelen Virtus gyilkos lak-helyében;
S e kínos fogságot tovább ki viselje? Rab-szíj alatt nintsen a Virtusnak hellye. Sem Ég, sem főld erőt lángomon nem vészen. Vétkes Amor!... vétked előttem szent lészen.
Meg-látlak bús lak-hely! kezem alkotmányja. Érettem epedő kedvesem kormányja! Hol a fogoly Virtus kedvét a’ban leli, Hogy a vétek súlyos békóit viseli.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet, Eggyütt igazgassam ártatlan sergedet. S a színlett Virtusnak vezéreljem nyomába S ártatlanúl fogjam nem érdemlett igába.
S itt, hol a bú mindent mélly gyászba temete, Leg-ottan fel-derűl boldogságunk ege. Tündér képek! meddig fogtok még játtzodtatni? Vágyakodásimat ki-fogja meg-nyugtatni?
Én járúlnék oda, hol vonzó kellemid Új jajjal halmoznák lelkem keserveit? A síró Szép velem bontatlanúl hartzolna, És a győzedelem részemre nem hajólna.
Siralmas éltemet búslongva tőlteném, S karjaidonn enyhét lángomnak nem lelném. Ki szán-meg? ki véend részt szívem fájdalmában? Kinek bús léte is elég tehér magában?
Irtózva távoznál te is a kedvestől S a sírba rejteznél borzasztó lelkemtől. S vezessem a komor kegyesség útjára, S fűzzem az ál-virtus kedvelt rab-szíjjára.
S itt, hol a fekete bú vastag fellege Hembereg, fel-derűl boldogságunk ege. Tűndér képek! meddig fogtok még kínozni? Ki fogja vágyásim mívelésbe hozni?
Én járúljak oda, hol vonzó ketseid Új jajjal halmoznák lelkem keserveit? A búslongó Szépség szűnet nélkűl vína, S vesztem siettető viadalra hína.
Boldogtalan éltem siralommal telne, Égnék értted, s lángom enyhűlést nem lelne. Ki szánná sorsomat? ki gyászolna velem, Kinek élte teréh, s önnléte gyötrelem?...
Te magad írtózva távoznál-el tőlem, S az el-nyelő sírba rejteznél előlem. Nem szoktak gyűjteni méhetskék száraz ágon, Sem hólt líliomon, sem le-vertt mák-virágon.
A réműlt pásztorné kerüli a szirtot, Hol a búsúlt mennykő előtte le-tsapott. Oda van mindenem!... tündér reményim félre! A sír öblében vár sok szenvedésim bére.
Felejtsd-el Amornak szerentsétlen rabját, S már nem szerelmesed, szerelmesed hamvát. El-múltak jussaim szívednek bírtokára. Ha nints a szerető, ki hint tsókot hamvára?
Fogadd-el Abelárd utólsó szavait: Én mégyek - Te imádd az Ég végzéseit. Nyújtsd-bé áldozatúl sámolyján Istenednek El-hervadt ékeit varázló kellemednek.
Nem gyűjt a méhetske hólt líliom-ágon, Sem a hervadt rózán, sem a le-vertt mákon. A réműlt juhászné dellyest nem nyugszik ott, Hol eggyszer a bosszú mennyköve le-tsapott.
Oda minden!... álnok reménység álj félre! Indúlok - a sírban vár kínjaim bére Felejtsd-el örökre Amor nyomorékát, S már nem Abelárdot, Abelárd árnyékát,
Fagylalt szívem hozzád el-veszté jussait; Ha nints a szerelmes, öleljük hamvait? Fogadd-el Abelárd utólsó szavait: Megyek... az Isten szóll... imádd hagyásait.
Ott sirasd sámolyján hervadni ketseid, Ott áldozd az Égnek ártatlan könnyeid. Elég, ha majd, midőn vég-órád közelít, Eggy bádjadt sóhajtás enyémnek bizonyít.
Nékem elég, ha majd el-jövén bús véged, Eggy bádjadt sóhajtás enyímnek vall téged.
Cookies on Poetry Cove