Nékem zőld olajág s rózsalevél fedi Békés homlokomat, s páfusi lantomon A mirtusligetek lanyha Zefirjei Félszunnyadva enyelgenek.
Míg Lillán zokogok s csonka panasszaim A lágy alkonyodást sírni siettetik: Szép kínzóm azalatt kedvese karjain A Citére lugassa közt
Próbálgatja nevem messze felejteni; Én sírok, te pedig, zengedező Virág! A zőld Pannoniát s Dácia szűzeit Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód tábori hangzatit, Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain; Már a Karpatokat verdesik s a Tisza Síkján messze terűlnek el.
Hallá Élizium berkeiben Horác Szent árnyéka hazám bárdusa énekét, És réz píramisán, melyet emelt maga, Néked fő helyet engede.
Látom lábod alatt a letiport halált - Ní, mint küzdik az éj rettenetes fia! Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivűl Mint ordítja kivert fogát!
Látá ezt az örök hír; s felemelkedő Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág! S túl a csillagokon Melpomené fiát Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes magyar, Fűzz számodra babért s tégy örök oszlopot; És sasszárnyaidon engem is, édesem, A szent Pimpla felé segíts! -
A nap ködbe borúl, elfogy az Óceán, A szirtok s a hegyek fellegi bércei Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő Mindent fékje után ragad:
Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik Gyémánt jármokat a büszke tirannusok, A nagy várakat és kis birodalmakat Vastag rozsda emészti meg. -
Látjátok? vagy erős rémzetem áltat el? Látjátok, ki van ott a düledékeken? Ő az - Melpomené; a befaló Chaósz Mellén áll, s az ezer veszély
Porja s füstje között, a zavaron belől, Csendes fénybe ragyog mennyei homloka, Megtartó szemeket vét Helikon felé; S élnek lantosi, él Virág.
Élnek mindazok is, kik neki templomot Szenteltek s kiket a lantosok áldanak; Él a keszthelyi gróf, és az örök napok Jussán nagy neve tűndököl.
Jer hát, végy te babért, én olajágakat Fűzök fel: te vitéz tárogatód szavát Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom: Zengjük Festeticset, jere!
Cookies on Poetry Cove