Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama bérces kőszálakat
Megtetézhessük azokkal,
Láthassuk várát az ízlésnek,
Hol a múzsák a sok elmésnek
Fejét fűzik babérokkal.
A halhatatlanság felette
Öröm templomát építette,
Amelyben megholt a halál.
Itt, ki szerette a múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.
A dicsőségnek trombitája
Érdemét harsogva fúkálja
Mindenütt a nemzeteknek;
Ezt a hír felvévén szárnyára,
Viszi a világ négy sarkára,
S fülébe zengi ezeknek.
Századjai az elmúlásnak
Általadják őtet egymásnak
És megőrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván dicsőséggel.
Népei a fagyos éjszaknak
S kik a forró nap alatt laknak,
Hirdetik, ki volt Homérus!
Örömmel tapsolnak őnéki
A Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus.
Vajha énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.