Hát már örökké a mézes szerelemnek Mindenekbe fojtós mérgei teremnek? Hát az édes méznek élesztő harmatja Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja Komor esetünkkel kedvünket elbontja? Hát mikor egünkön a fényes nappalnak Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek Siralmas órái tőlem teldegelnek? Hát mikor a Fébus büszke paripája Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak? Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe Taszíta a komor halál kebelébe! Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramisnak páros Thisbéjével vala hív szíve határos? Írnám, de pennámnak sok segítség kéne, Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek, Újúló szemeid ezekre nézhetnek, Kiket, Semiramis városa hol volt, ott Az egyes szeretet egymásba beóltott.
Piramisba lévő díszes furcsaságnak Ázsia ifjai nyomába se hágnak. Szép deli termete ifjú formájának, Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a Természet egyik bőlcs remekét alkotta. Így mások, mivel az előttök kedvesnek Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indúlati várták, A fátumok ennek szívébe bézárták. Thisbén is a tiszta természet az oka, Hogy látszik oly kéznek kitetsző nyomdoka,
Melyben csak szívének, mint ígéző nyílnak, Indúlati szállás-adásra kinyílnak. Mosolygó ajjaki mindenestől fogva A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s mellye merő elefánt-tetemnek Tetszének a rajta álmélkodó szemnek. Gyönyörűségével kínálgató térség A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhővel lehulló havára Még ki nem tűndöklött a Fébus súgára, Vagy midőn fejünkre újonnan lehúllnak, Sértegető lábbal hozzá nem járúlnak
Úgy tiszta formába midőn teremtette, Őtet a természet szépen őltöztette. Patyolat orcáján a fénylő csínosság Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak. Közel szállások, mert kettőjök házának Egy köz falával elrekesztve valának.
Gyenge korokban a gyermeki időnek Tréfáival a hív szerelemnek nőnek, Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek Áldozni örvendve már párosan mennek. De jaj, a szomszédság visszavonásának Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja. De szerelmek tüze amennyit lappangott, Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak, Amelyet megannyi idők elfolytába Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája Elrejtett javait ezektől sajnálja. Olyatén titkosan vajjon teremthetett, Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem sőt soha az íly szerelmetes párok Szívét el nem rejtik semmiféle zárok. Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek Nyájasságra szabad suttogást engednek. De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé, Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala Vénus bús kohába bánattal aszala. Kedvesem, az édes csókok és a vérnek Tiszta indúlati, óh, hozzád nem férnek;
Melyek a sohajtás és a hideg falnak Adott csók alatt e setétbe langalnak. Óh, te átkozott fal! átkozott épűlet! Testünk temiattad most nem egyesűlhet
Óh, irígy kövei a fundamentomnak, Miért nem engedtek hív kívánságomnak? Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének Csókjára, látásra együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak Utána bánat közt hallgatva maradnak. Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak, Sohajtással forró csókokat raggatnak;
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak Aranyos súgári más napot kicsalnak. A harmatok, melyek egünk hajnalának Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap, ismét szárnyán a felhőnek, Felső országába renddel mind feljőnek. Piramis Thisbével a megszokott hellyen, Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek s egymás fülébe a zúgnak Hasadékján ürmös panaszokat súgnak. De midőn végre az édes szeretetnek Íly rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amelyen Már feltett céljának kiki megfeleljen. Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor újjai a mákos álomnak Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak, Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének, Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros Vaskapukkal épűlt babiloni város, Ha pedig a strázsák közűl vehetnének Szabadúlást, széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének Szélihez mindketten együvé mennének. Közel egy terepély fehér szederfának Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amelynek csendesen híves árnyékába Egy zuhogó patak folydogál árkába. Ezen okossággal végzett feltételnek Mondásán mindketten örömmel bételnek,
De az ígért estve óhajtott órája Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnálja. De végre a Fébus aranyos Ethonja Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára Tűndöklik egynéhány halavány súgára, Mely után a nappalt kergető estvének Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek. Ide s tova sokat a mákos álomnak Altató újjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni, Kinyitván ajtait, kezde bátorodni, És gyenge orcáját fályollal béfedve, Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának Árnyékába gyenge tagjai nyugvának. Őtet a szerelem a nádas bokornak Helyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánnak Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak, Amely felprédálván az ököraklokat, Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amelyet rettenve, hogy nem vala véle Senki, Thisbe a holdvilágnál szemléle. Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak, Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette, Vékony fátyolatját Thisbe elejtette. Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának A vizek bőséggel jó italt adának,
Visszatér, meglátja, és a véres fognak Tajtéki közt mérges hangok csikorognak. Azon véres szájjal midőn elmocskolja, Körmeivel ízről-ízre darabolja,
Azonközbe menvén Piramis magába, Hányja-veti eszét íly kedves útjába. Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések, Ím, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak, Vélem, hogy bánatim örömre változnak. Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak, A porba nézi a nyomait a vadnak,
Melyre rátekintvén sűrű halaványja, Változott orcáját az egekre hányja. Hát mikor a Thisbe véres patyolatja Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel! Óh egek! javára pedig az életnek Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem, Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság! Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták, Melyek íly veszélyre szeretni nógatták. Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja, Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja, Ti vadak! mindennek aki koholója Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, melyet táplála a vétek, Mardosó kínokkal itt megemésszétek. De mit kések? lám, a bátrak a halálnak Rettentő szívével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát íly bátor szavára Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára, A mondott fához a buborék életnek Végetvetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom, Már nékem is éltem csak egy képzelt álom. Így minekutána szívől kesergette, Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék, Ezen ruhát buzgó véreim megfessék. És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem Nélkűl, végbemegy a halálos sérelem, Mert oldalán lévő villogó szablyának Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka. És mikor a zőldes pázsitokra annak Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amelyeket tőltnek Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek. És mikor ennek a fecskendező vérnek Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Mely gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak, Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak. Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába, Mely szerencsétlenűl járt vala útjába. Hát már azon helyen, abban a cserében, A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának? A patakot látom, de jaj, egek atyja! Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja Testét hív vérébe fetrengeni látja, Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek, Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajakára Már alig szolgált egy kis éltető pára. Tagjai ennek a merő szeretetnek, Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szívek zavart gondolatja Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja. Lábai messze most e siralmas fának Árnyékától, messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek Láncával mindenütt együvé köttetnek. Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá leeresztett hajjal, Siratja kedvesét kettőztetett jajjal. Keserves jajjait, sok jajok között e’ Már szintén a meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja, Melyek közt íly gyászos szavait jajgatja: „Piramus, Piramus, kedves virágszálom! Hát már élted nálam csak egy múló álom?
Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára, Mi vethette élted íly forgó kockára? Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának, Hangjára, óh, bár még szemeid nyílnának.” Haldokló szemei a Thisbe nevének Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja Örökös álomra csendesen lerakja. Thisbének pedig hogy könnyhullása szűne, Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: „A szeretet Téged ezen gyászos ágyadba fektetett. Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja Én értem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi szerelmet nem szánok, Charonhoz ővéle indúlni kívánok, Sőt érzékenységim a kínos pokolnak Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is gyenge lész arra gyenge karom, Hogy véle éltem elvégezni akarom. Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel Örömünk közt láta íly szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra, Méltóztasson minket egyes koporsónkra. Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak, Te, gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak. Így a gyilkos fegyver által halál pontja A keserűséget vérével kiontja.”
Akkor az ő kedves Piramus barátja Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja És gyengéded csókját nyújtván hív párjának, Gyenge lehelleti széjjel eloszlának.
Így szerelmes teste ámbátor elhűle, De hamvok a setét sírba egyesűle.
Cookies on Poetry Cove