E tisztán tűndöklő reggelének
Szájamból buzog ki íly tisztelő ének:
Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget
Kérésünkkel, reánk bőv áldást csepeget,
Az, aki egyedűl az igaznak bére,
Légyen életednek örökös vezére.
És minthogy itt olyan tengeren eveznek
Mindenek, amelyben sok százan elvesznek,
Mivel a felhőkig felnőtt habok között
Lappangó kőszálba hajójuk ütközött,
Míg néked két kezed a zajos tengeri
Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
Tiltsa a szeleket, melyek kirontanak
Helyekből s halomnyi habokat hajtanak.
És ha mosolyog ránk... az öröm ege,
De holnap megdördűl a bú mord fellege.
Aki ma az öröm könnyeit öntözi,
Holnap gyászruháját jajgatva őltözi.
Az Úr tehát, aki életünk reményje,
Légyen életednek fogyhatatlan fényje.
Engedjen éltednek, kívánom evégett,
Sokáig terjedő, nestori vénséget.
Végre ha nyugtató órádat eléred,
Adják meg az egek megérdemlett béred.