Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd A még szokatlan tárogatón kezem. Ím, Tháliának gyenge lantját, Bár szeretik koszorús leányink,
E rozmaringok zőldje alá teszem; A fenyveseknek görbe gerinceit Megmászom, s onnan messze nézvén, Kalpagosink örömét kifúvom.
Ki az, ki kertté téteti a mezőt S termő mezővé a sivatag kopárt? Kit Trítonok kürtje a Tihannak Rijjadozó hajadonja hirdet?
Nem látod őt a keszthelyi indigeszt? Az ő nevének temploma fénylik ott. Nézd, mint teríti bé hazánknak Boldog egét ragyogó világa.
Bellóna markos bátyja pihenteti György görbe kardját húsz adamás szegen, Zöld pálmaágakkal takarván A hüvelyére tapadt aludt vért.
A tarka bőség csüngeti jobbfelől Horgas türökjét: és sok ezer becses Áldási nem férvén beléje, Hervadozó mezeinkre ontja.
Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket; Céres kötést fon sárga kalásziból, Melyet piros pipacsvirágok S kék cianák gyönyörűn vegyítnek.
Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént Bacchussa a boldog szigetnek Tőlt poharát neki hajtogatja.
Mély tisztelettel borzadok! a magas Mennynek leányit látom az áoni Keszthelybe óh, boldog halandó, Aki az égbe-lakók barátja!
Mely édes érzés játszik az ő komoly Orcáikon, s mint zengik az indigeszt, Tágas mezőt s védőt találván Szárnya alatt....De mi képtelenség
Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját Felsímogatván, né! hogy okoskodik, És cirkalommal mérsekéli A tüzes ütközetek piaccát.
Ott kardra termett újjait egy huszár A messzelátó csőhöz egyengeti; Itt egy erős hajdú az ország Rajzolatin figyelemmel andalg.
Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik Tátur havassán tábori abroszok S nézőcsövek nélkűl jövétek E Kanaán mezejére győzni?
Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e Kartács-világban hív unokáitok Ésszel s okossággal tanúlják Őrzeni érdemitek jutalmát,
Mely érte hullott véreitek miatt Zsengés. Ma már a táborokat befűlt Szobákba intézik csatának, S penna után viszik ütközetre,
Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula. Most líneán lövik rakásra, Kit buzogánnyal ütétek agyba.
Hiába vinnéd, rettenetes Botond! Mennykőcsapású bárdodat a mai Bizáncium várához, annak Rézbe borúlt kapuját bevágni:
Egy messzelátó cső kitekintené Szándékod, egy más cső az egész kaput, A bárdot, a vitéz Botondot Egyszeri percbe darabra törné.
Mindég „vitézek nemzete” volt nevünk; E két örökség jegyzi ki még ma is: Rettenthetetlen szív s serénység Nagyravaló fiait Lehelnek.
De ez kevés még egy bizonyos veszélyt S halált okádó bombi előtt; ma már Száz dentmagyart is porba dűjtne Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.
Izmos leventák! hogyha reánk maradt Kemény erőtök: megnemesíti György, A szittya testet brittus ésszel; S gyermekeink Vayak lehetnek.
Ő, aki földünk Pontusa habjait Törvényre húzá, száz lehetetlenen Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni Lélekerőt az inas magyarba.
Ő új Minervát ugrat elő Zeus Szent homlokából és maga nyújt dsidát S halálszemű égist kezébe. Rhédey van vele és segíti.
Zengj harsogóbban, énekem! e becses Két névre, mely, mint a Duna, élni fog, S mint a világosság, kiterjed, És bekerűl az egész világon.
Hanem ki lészen bárdusaink közűl Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit A Léthe zsibbasztó vizétől Trombitaszón az egekre hordja?
Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz Árpádjainkat. Félre, haszontalan Kétségek! ím, általragyogván Cenki napunk a homály csoportján,
A múlt s jövendő pólusit is süti. Tud már ezentúl tenni is, írni is Nagy dolgokat főldünk vitéze S lantossa: Kalliopém! elég ez.
Elég! Rekedt már tárogatóm szava, Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy Dícséreteknek hirdetésén, Melyek elállt ereim tetézik.
Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá, Esmérd egedből lábbadozó hazád, A Keszthely és Cenk istenűlő Grófjaiban magadat találd fel:
S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz Hérósi szívben megszaporodhatik, Ha nemzetét s emberbarátját Virtusiban öröködni látja.
Cookies on Poetry Cove