A ti szavatokra lelkem felhevűle, És Vásárhely kies halmára repűle, Melyről végignézvén a székely főldeken, A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt, Színűltig tőlt édes hazámnak képével És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára, Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára. Mi is emelhet fel egy halandót jobban, Mint ha az emberség tüzétől fellobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát, És a természetet, mint egy közös anyát, [Emberűl tekinti a főldnek népeit, Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,]
Az emberiségnek sorsán gondolkozik, S az egek tisztébe beléavatkozik? Óh, emberi szívnek állhatatlan volta! - Így szólék magamban) óh, már amiolta
E főldön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltanak! Hányszor mutatta meg az emberek szíve, Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak Piaccává lenni minden gonoszságnak? Ha egy ember támadt, aki áldást ontott Embertársaira, száz volt, aki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága, Hogy már mennyországgá lett az ő országa, Egy nap a hódító véget vetett néki, S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél... az éjszín haboknak Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak, Arról jő, amelyről a dákok főldére A scythák bajúszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé? Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak? Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb’ a sírhalomba, Melyhez közelítünk mi is minden nyomba. Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik, Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai, S fókákkal pezsegnek London tört tornyai. Hátha még ez a vár, melyen andalgok most, Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz, Vagy benne két-három medvefi kopároz? Csuda gondolatok, kétséges jövendők, Változó országok, emberek, esztendők!
[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon, Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,] Múzsák, kik e várnak alját megűltétek, Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak, Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon, Ott holt csendesség űl az omladékokon? Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat! Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat,
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe, Mely a babonának felhozván fellegét, Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen, Melyek az észcsírát elfojtják egészen. Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, Ami téged, ember, magad kárára hív,
Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan, Ott az emberi sors megsirathatatlan. - Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt, A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt Középpontban lévén, tisztán kimutatja, Milyen még az ember s főldünk ábrázatja.
Itt van a legvégső óltára Pallásnak Az emberiségnek, a csínosodásnak; Ezen túl keletre nevet a szép Moldva, De a termés-elme nincs mással megtoldva;
Tovább, túl az éjszín tengernek habjain, Vad tatár lovagol gazos pallagjain; Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit, Túl a mongol futja salétrom pusztáit;
Azon túl lakoznak a mandsuk fiai, A tarka tigrisek s a hajnal lovai. Ezek mind okosak; emberek, de vadak, Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme. És ki az, ki végig nézvén e népeket, E világnak felén elnyúló főldeket
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre A még bóldogtalan félig emberekre! Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé, Hol már a népeket az ész felnevelé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot, Hol érzeni kezdik már a napvilágot, Járd el Germánia hajdani Bakonyját És csudáld most benne a múzsáknak honnyát,
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe S a pérui kincsek negédes csűrébe, Hol a másik tenger kékellő kárpitja A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni, Látván, hogy az ember emberré kezd válni? Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét, Melyben a kincseket kurkássza szerteszét, Sőt számos rajt bocsát a messzi határra, A Bengala s Boszton virágzó partjára;
De túl a szelíd dél áldott határain Nézd a barna népet forró homokjain, Vagy hever s éhezik a paradicsomban, Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban.
Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak, Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak. Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, Hol öszvefut a jó s a gonosz határa,
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik, Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. Vigyázz! mert közel van a homálynak partja, Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja,
Akinek díszére építsél templomot, És a vakság ellen hányj több-több ostromot. Tele oly lelkekkel termékeny kebeled, Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának A bíztató egek gyámolúl adának. Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek: „Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek! Mit késtek? termékeny bennetek az elme, Forr szívetekben a dicsőség szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok S a békesség édes hasznát munkáljátok. A durvaság ellen közös kötést fonjunk, S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk.”
Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának Túlsó határin is már megindúlának, Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai, Ameddig terjednek a Pontus habjai, Magyar Koronánknak árnyékába menne, S a csángó magyar is polgártársunk lenne!
Cookies on Poetry Cove