Ízis és Oziris

Oziris szántásvetésre Tanította meg népét, Melyért jobbágyi a napban Ábrázolták ki képét;

Ízis pedig, ki ővele Volt népe jóltevője, Hold lett, - a szegény munkásnak Édes megenyhítője.

Mind a kettő hazájával Annyiféle jót teve, Hogy örök hálát érdemlett Mindkettőnek a neve:

És amely óltáron tömjént Ozirisnak égettek, Azon a jó Ízisnek is Tömjénnel kedveskedtek.

S ekként Oziris és Ízis, Égyiptom két istene, Az érdem útján a mennynek Pitvaráig felmene.

Boldog pár! amely népének Hasznáért így fáradott S tisztelt emlékezetével Bétőltött sok századot,

Mely nemcsak a tengeren túl Vitte nevét Rómába, Hanem ma is tiszteltetik A bőlcsek templomába. -

Boldog pár! sokat kerestem Párodat a világban, S ím, mai nap feltaláltam Mássod a Somogyságban.

Ozirisre ráesmértem A napnak címeréről, Ízisre meg Ozirisról S mindkettőre nevéről.

De főképpen meg lehetett Esmérnem mindeniket, Hallván a hazával s néppel Tett sok érdemeiket.

Megesmértem és az Ízis Templomába bémentem, Ha tán e szép istennének Tetszenék komplimentem.

Már ma Ízis templomának Nincs ugyan semmi nyoma, De van a bőlcsek szívében Ízisnek még temploma:

Ez az, mely egyaránt nézi A személyt s az érdemet, Ez az, mely papnak fel szokta Venni mind a két nemet.

E templomba mentem én be, Zengvén innepéneket; S ímé-ímé, ott találom A somogyi szépeket,

Kik rózsákkal koszorúzva, Kiválasztott pompában, Énekeltek a szépnemnek Óltáránál sorjában.

Mézes szájokon angyali Hanggal csengett az ének, S néked, méltóságos grófné, Örömmel inneplének.

Én is tehát, ki idvezlém Előbb főispányomat, Így rebegtetém nevekben Gyengén rezgő lantomat: -

Ím, kegyelmes grófné! szemben Lehetünk ismét veled, Veled, aki a szépnemben A koronát viseled.

Te zendíted meg nevedre A másként néma lantot, Az ég angyali képedre Oly mosolygón pillantott.

Te vagy a hold, ki napunkkal Újonnan feltetszettél, S Ízis, ki Ozirisunkkal Itt óltárt érdemlettél.

Te vagy, aki e megyének Tűndökölsz határába, Te vagy, akiért az ének Felhat a menny várába.

Idvezlégy, szép istenasszon! Újra zengem, idvezlégy! S hogy jóvoltod elárasszon, Kérünk, végig vélünk légy.

Úgyis most lettek Somogynak Legtűndöklőbb napjai, Mert, ím, soha meg nem fogynak Fényt adó csillagjai.

Oziris szép Ízisével, Lám, együtt fényeskedik, A hold a nap feljöttével, Lám, meg nem setétedik.

Sőt véle jár új fényjében A Hesperus csillaga, Mely hazánk setét egében Bő súgárt hinthet maga.

Sőt feltetszett két új fényünk E kellő plánétával, Kiket nézünk már reményünk Teleskópiumával.

Mindezeket te szerzetted, Ég asszonya! minékünk, Melyért is megérdemletted, Hogy tiszteljen vidékünk.

Hálával is fogadjuk el Egünkre-jövésedet, E napot alig vártuk el, Hogy láthassunk tégedet.

Alig vártuk el, s örvendünk Már most, hogy köztünk ragyogsz, Óh te, aki nemes rendünk Brilliántja lenni fogsz.

Örvendjük, hogy bikkligetünk Megnyert, óh szűz Diána! Örvendjünk, hogy tisztelhetünk, Festetics Juliána!

Ím azért mind lehajolván, Fejet is hajtunk mélyen, S nagyságos kezed csókolván, Kiáltjuk: Grófnénk éljen!