Haljunk meg

Mint a szőllő kebeléhez Szorítja támaszait, Vagy a bús szilfa mellyéhez A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással Eggyé olvadt csókjain Félig alélva portyásznak Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek Én téged s te engemet, Ha úgy szorítná, míg élek, Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim Úgy egyesűlhetnének, S ajkaidról ajakaim Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában Úgy megvetném a nektárt, A menny ambróziájában Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában Örömmel alélnék el, S szádból e boldog órában Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg! Már megy lelkem kifelé: A halálban se váljunk meg, Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat Egymástól elszakasztja, Bontván csendes álmainkat, Óh, átkozott légyen a’!

A mirtusok hűs bóltjában, Hol elhúnyni találunk, Egy zőld sírhalom magában Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek Egyesűlt lehellettel, Csókok közt emelkedjenek A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre, Hol örök élet hever, Hol a mennyei tetőkre Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára Halhatatlan tavasz néz, S örök fényt fest hűs aljára Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak, S a szellők fuvallási Tisztábbak, s jobban újítnak A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről A bús könnyek lehúllnak; Ahol a vérzett szívekről A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket Örök láncok kerítik, S egymással szerelmek őket Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját Megöleli végtére, És Petrarca hív Lauráját Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal Néz Abelard hívére, Helóízt jobb foganattal Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! - Nézd, az ég már nyílva vár: Jer, haljunk meg, én nem kések, Óh, bárcsak ott volnánk már!