Tudom, midőn síránkoztál Halálán Czinderynek S könnyek gyöngyével áldoztál Elhervadt teteminek,
Tudom, midőn mély kínodban Olvasztád a vas eget, Veszteg űlvén kastélyodban A tanú-falak megett.
A sír, mely a bú szózatját Meg nem szokta hallani, Siralmod bő áldozatját Kezdte már sokallani.
Vakmerő tettét megbánta A halál, szánt tégedet; S bár szíved gyakran kívánta, Megkímélte éltedet.
Maga a természet, melyet Oly szépen tudsz festeni, Körűlted a pompa helyett Gyászban kezdett sínleni.
A nap bánta, hogy súgárral Nem kösztönthet tégedet; A hold búsúlt, hogy könny-árral Látja ázni szemedet.
A fülemülék zengették Lassú keserveidet, A vadgalambok felvették Darabolt nyögésidet.
Ők megtanúlták tetőled, És őtőlök az Ekhó, S Atád berkében felőled Nem zengett egyéb, csak „óh!”
Kertedben elhervadoztak A rózsák, mint képeden; Ők terajtad szánakoztak, Te pedig kedveseden.
Hébe égi balzsamommal Ápolá szépségedet; A gráciák fájdalommal Törőlgették könnyedet;
Ámor a fejét búvában Balra hajtá s piszege; Füstőlgött Hymen markában Lefordúlt szövétneke.
Ágyadtól tömött seregben A sírig zsibongtanak A fájdalmak gyászleplekben, S mind feléd mutattanak.
Etelkád visszasohajtá Sűrű sohajtásidat, S fejét öledbe lehajtá, Kettőzvén bánatidat.
Én akkor Lillát sirattam, Azt a szépet, azt a jót, Akinél szívemet hagytam, Mint örökös foglalót.
Őtőle és mindenektől Elhagyatva jajgaték. Lelkem a mély keservektől Ízekre szaggattaték.
A barlangok setét gyomra, Hol senki sem láthatott, Hol magános panaszomra Csak a kőszál hallgatott,
A pusztúlt várak omlása, A vad erdők éjjele, A mély vőlgyek horpadása Jajjaimmal megtele.
Nem hallá semmi érzékeny Tőlem a Lilla nevét, Csak a folyás, a félékeny Nyárfa és a jámbor rét.
Már Ekhó is jól esmére: S minthogy ő is szeretett, Keservemnek zengésére Keservesebb választ tett;
Sőt talám sympathiából Könnyezte is sorsomat, Mert harmat önté bóltjából Égre nyújtott karomat.
Lillát kerestem örökké: De minthogy ő elveszett, Az emberek törzsökökké, A világ pusztává lett.
Kergettem a reménységet; És ha olykor megjelent, Nálam hagyta a kétséget S a boldogabbakhoz ment.
Elmém régi virgoncsága Ködbe borongván elmúlt: Érző szívem nyájassága Lomhává lett, elvadúlt.
Már kezdett bennem gyengűlni, És számon lebegett már Az élet, mint a repűlni Készűlő, ijjedt madár.
Könnyemben, sohajtásomban, Jajszómban részt vettenek A Vértesben és Bakonyban Már minden kietlenek.
Vázsony szent omladékában A napra heveredém, S még reményem divatjában A violákat szedém,
De jaj, mikor visszatértem, Már az apró viola És minden remény énértem Hervadásra hajola:
Mint a kő, meredten állék Egy ledűlt boltozaton, És mikor sorsom elválék Rámjajdúlt a Balaton.
Így örök számkivetésre Kárhoztatván magamat, Egy titkos kényszerítésre Délnek vettem útamat:
És hogy a zajgó világban Ne kelljen tolongani, A rengeteg Somogyságban Elbúttam haldoklani.
Itt hozzám semmi sem fére, Még az édes Múzsa sem; Csak eltűnt kedvem esmére És a kínzó szerelem.
De e temérdek rejtekbe Tenger bánatom nem fért, És a főldtől az egekbe S innen a Dunába ért.
Itt, hol eldúlni próbáltam Lillám emlékezetét, Minden zugban feltaláltam Mennyei tekintetét.
S azt olvastam minden fánál, Azzal csörgött minden hab: „Nincs szebb teremtés Lillánál, S nálam boldogtalanabb!”
Ah! egy vén tőlgynek aljában Láttam a sápadt Időt, Sereg szú pezsgett markában. Ah, mely sírva kértem őt,
Hogy törűlje ki belőlem Lillát és a bánatot! De ő elfutott előlem, Könnyezett és hallgatott.
Sőt azólta jobban vérzi A rögzött kín szívemet, S amint hergő lelkem érzi, Sietteti végemet.
A Horvátország partjától Majd Erdélyig kergete; Mégis bennszorúlt nyilától Szívem nem menekhete.
Már a Tisza is sajnálja Beléhullott könnyemet, S az Alfőld gazdag lapályja Siratni kezd engemet.
E kenyér sík óceánja, Hol semmi ekhó nem szól, Poétája sorsát szánja És susog kínjairól.
Már ugyan láthattam volna Lillát több ízromba is: De mérget hogyan kóstolna Önkényt a haldokló is?
Sőt oly vad gyönyörűséget Óhajthat-é valaki, Hogy egy imádott szépséget Halva szemléljen, vagy mi?
Úgy van! ez a kedves lélek Nékem még élvén meghólt: S ez az, hogy én halva élek, Míg el nem zár a gyászbólt.
Múzsák, lankadó fejemre Setét ciprust kössetek. Hymen és Ámor! nevemre Egész Léthét öntsetek.
És te, a szelíd álomnak Áldott testvére, jövel! S megroggyant alkotmányomnak Kötéseit oldozd fel,
Hogy ama hűs nyoszolyában, Melyet sírnak mondanak, A lármátlan éjszakában Tagjaim nyúghassanak.
S ez az érző szív megállván, Lelkem egy nagy, egy hideg, Egy vég sohajtássá válván, Lilla mellyén szűnjön meg.
Te pedig, gyönyörű elme, Gyönyörű test lakosa, Kit a hív érzés gyötrelme Oly sokáig mardosa,
Kegyes grófné! ki hallgattad Fülemülém jajjait; S értek megaranyoztattad Ciprusfámnak ágait,
Ha már amit Czinderydnek Sirattál gyászhantjain, Nemes szívű Erdődydnek Találtad fel karjain:
Idd mennyei édességgel A hérók szeretetét; S elfogadván kegyességgel Eratóm tiszteletét,
Bocsáss meg, ha bús siralmát Lábaidnál önti le, S tán örömid szent nyugalmát Megháborítja vele.
Cookies on Poetry Cove