Kerek hajnal! súgároddal Küllőzd meg a fél eget S múlólagszín sáfrányoddal Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával Legtöbbször áldottalak, Most a kelet harmatjával Mely nagyon óhajtalak.
Menj s fogj szürke paripádhoz Félébredt zefireket, Tégy kakast is hintócskádhoz S kettőzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak Két szemére édesen S babonázd le az álomnak Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvellőd, Ébren szívja lelkedet, Mondd meg néki, hogy egy szellőd Mellyemből kerekedett;
Mellyemből, melynek tartatlan Ereje csak akkor nagy, Mikor érzése ártatlan Tiszta s vídám, mint te vagy.
Mondd meg néki, hogy kertjébe Régolta kívánkozom, Hol a természet ölébe S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki, hogy pattantom Húromat már őfelé. Ah, mert ah! magános lantom Drágább névvel zenghet-é?
Mondd meg, de már már jól látom, Már itt van, már látom őt, Haj! az én nemes barátom Hogy használja az időt!
Ő, akinek Bellónától Magasztalva van neve, A gőgösség hagymázától Írtózván, kertész leve.
Ő a tomboló vígságnak Futja unszolásait S egy félig fejlett virágnak Lesi bíztatásait.
Ő a fösvények sorában A dögkincsekkel felhágy S húgának társaságában Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg orcával Az ezüst jácintokat S az ibolyák aranyával A szagos gyémántokat.
Most a bőlcseknek álmára Hol ébred, hol szunnyadoz. S majd a képzelt Heloára Érez, újúl, bágyadoz.
Majd a rendtartó méheknél Kedvetelve ácsorog S érzi, hogy az embereknél Az ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét És kapáját elteszi S félig harmatos Linnéjét Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk Kis kertednek útain S dohogás nélkűl nevessünk Mások bolondságain.
Jer, s érezzük, hogy nagy telket Többször fának ád az ég, S kis jószágot és nagy lelket Bírni boldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk, Jer, kacsint e tulipánt, Jer, e töknél süvegeljünk: Mind használ ez, s egy se bánt.
Cookies on Poetry Cove