Ifjúságom reggelében Szívem bút nem szenvedett, Míg a tündérek kertében Lepke-módra repkedett.
Ha belső részem hevítni Kezdte a szikrázó Rák: Meg tudták mindjárt újítni A híves Etéziák.
Ha szomjúztak a melegtől Eltikkadt tetemeim: A vőlgymetsző csergetegtől Felocsódtak ereim.
De most, Lilla, új tüzemnek Semmi enyhítője nincs, Ah, más szomja van szívemnek, Más láng éget, kedves kincs!
Most a barlang éjjelében Déli napot képzelek, A bikkek tömött ködében Az árnyéktól tüzelek.
A hűvös Etéziáknak Ám megnyitom kebelem, Mégis e gyújtó fáklyáknak Orvosságát nem lelem.
Mit? a fagyos Bóreásnak Szárnya alá sietek; De e belső gyúladásnak Tűzén nem enyhíthetek.
Sőt gyakran a hóba fekszem Ott kinn a havasokon; S ah! fagyok, mégis melegszem, Nincs nekem tél azokon.
Másszor minden lankadásból Testem új életre jött, Mihelyt ittam e forrásból, Mely zúg a bokrok között:
De most, noha csípésével Majd kiszedi fogamat, Mégis északos vizével Ez nem óltja szomjamat;
Mert megemészti tüzemnek Heve minden cseppjeit, Mihelyt lángoló szívemnek Éri edzőhelveit.
Eddig éltem tavasszára Mennykőt az ég nem vetett, S májusi hajnal módjára Csak rózsákkal nevetett;
Bennem a kedvet s únalmat Ébreszté szelíd remény: Ezt a kínt, ezt a fájdalmat Nem régólta érzem én.
Nem régólta kell szenvednem, Ah Lilla, kellő alak! Ah! csak azólta van bennem, Hogy egyszer megláttalak.
Tudom, Lilla, e kin tőled Kerűlt: de nem esmerem. Ah, árthatsz-é? Azt felőled, Lilla, hinni nem merem.
Hisz élettel kecsegtette Pillantásod szívemet Úgy van! csak azért sértett e’, Hogy gyógyítson engemet.
Cookies on Poetry Cove