Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem, Hogy megváló csókom szádra hintsem. Jaj be fájlalom, Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni, El kell menni. Akkor indúlsz hát el, csalfa lélek! Amidőn már én csak néked élek?
Bírod szívemet S itt hagysz engemet: Ah, nem érdemel meg egy íly hívet A te szíved.
Szívemet ne vádold, jól esmérted, Most is hév tüzekkel ég ez érted. - A sors kísztet el Vas törvényivel:
Ámde semmi tőled el nem választ, Adj jobb választ. Minden válasz erre megy ki nálom, Hogy, ha elmégy, nyugtom nem találom.
Hát, ha hívem vagy, Mellettem maradj, Kőlcsönös részt vévén víg napomban S bánatomban.
Err’ az útra is csak érted mégyek, Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek; Mert egy nyomban jár A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves Érte, kedves! Megnyugszom; mert tiszta szíved látom, Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga Légyen záloga, Hogy szerelmem néked felfogadtam, Általadtam.
Kérlek, míg öledbe visszatérek... Értem - Én is tőled mást nem kérek. Angyalom, szeress! Kincsem, meg ne vess!
Együtt Mert lelkem csupán tetőled éled. Isten véled!
Cookies on Poetry Cove