Múzsák, akik eddig olyan jók valátok, Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok; Jó szívű, de kicsinyt használó barátok, Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!
Ti ugyan adtatok sok olyan napokat, Melyeken tőltöttem víg múlatságokat; De ha meggondolom ama sok bajokat, Néktek köszönhetem egyedűl azokat.
Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek, Vagy az én énekim néktek nem ízesek: Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek, Azért bizony már én más dolgot keresek.
Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye, De nem vágyok lenni az ország szegénye... Mit ér az embernek, ha van is reménye, S azonba üressel tele az erszénye?
Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket, S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket; Különben nem lehet várni oly remeket, Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.
Kimegy ám a főből minden cadentia, Ha üres erszénnyel ír az emberfia, S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija, Csak szorúljon öszve a jó bagária.
Mit ér örökös hírt nyerni Iliással, S falunként élődni tudós koldúlással? Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással: Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!
Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak, Mely örök életet szerzett volt Homérnak: De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak, Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.
Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne, A múzsáknak szíves áldozatot tenne, Melyből a poéta egy kevés részt venne: De nálunk ez a szám még nem sokra menne.
Más népek közt feles példákat találok, Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok, Mind a pénzes urak annyit adtak nálok, Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.
De minthogy ez nálunk ausländisch portéka, Hogy a poétának légyen ajándéka: Sok szegény legénynek megcsökken szándéka, S közfényű gyertyáját elrejti a véka.
Magam is ezután tivéletek tartok, Kik élni és nemcsak verselni akartok, Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok, Kik a törvényléből moslékot habartok.
Te pedig, poézis! az egek munkája, Apollónak mézes szájú leánykája, Te, a szegénységnek anyja és dajkája, Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.
Minden írásimat, melyek megmaradtak S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak, Maecenasokra is eddig nem akadtak, Akik talán nálunk mind sírba rakattak,
Bízom az érdemes késő maradékra, Mely több szívességgel néz a jó szándékra, Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra, Pipára raggatom és vajas fazékra.
Cookies on Poetry Cove