Így gondolkodott magában
Az egyűgyű Otahajta,
Ki egykor egyet sohajta
Sorsán puszta kősziklában.
Ő látván, hogy szűz fényében
A nap az ő partján jön fel,
Az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizében:
Azt gondolta csekély ésszel,
Hogy egy-két vad kőszirt között
E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel.
Hogy annak minden forgása,
Baja csak abban végződik,
Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása.
Amely minthogy messze terjedt,
Gondolta, hogy van valami
Még arra, de nem tudja mi,
S annak tudására gerjedt...
De megúnván bőlcselkedni
Tévelygő gondolatival,
Elindúlt vadtársaival
A pusztákra, gyökért szedni. -
S hát, ím, víg kiáltásokra
Rendűl meg a sziget tája;
S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra,
Melynek várából végtére
Nyájas nézéssel kilépe
A boldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.
A több gyáva barbarusok
Elfutottak félelemmel:
De ez nézi meredt szemmel,
Milyen nyájas geniusok,
Akik vele fogtak kezet,
Kiknek szívek oly jó, oly szent,
Rólok s hazájokról mindent
Sohajtozva elkérdezett.
E jószívű idegenek,
Ami csak szép valójába
És csínos Európába,
Mindent előbeszéltenek. -
Az indus szemét könny telte;
S mihelyt a boldog megyébe
Hívták, - ugrott örömébe.
S barátit rendre ölelte.