Az igazság diadalma

[Hatalmas Igazság! tekints le papodra, Ki szent borzadással hág fel óltárodra. Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod, Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]

Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet, Ki előtt reszketve állnak a vétkesek, Sőt a jámborok is mintegy félelmesek!

Még minekelőtte a halandó néked Nevet adott volna, állt királyi széked; És hogy a gonoszság a főldet eltelte, Csak diadalmadat s erődet nevelte.

Óh, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk S néked ma innepet és óltárt szenteljünk. Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala, Hogy számkivetve van a törvény angyala;

Mivel szent templomid főldre döntettenek, Feldúlt óltáridon meghűltek a szenek, Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta, Az égre pökdösvén neved káromlotta.

Kijött az álnokság virtus lárvájába S szelíden csúszott bé trónusod jussába; Bár a fanatismust ő mondta, hogy űzi, Orrán füstölgött a fanatismus bűzi.

Magát a népeknek szívébe bétolta, Az igazság kardját, fontját bitangolta. Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok, Igazság vagy: magad esméred kik azok.

Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél? Nálad volt az erő: mért nem segítettél? Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk, Midőn segítségért sírva könyörögtünk?

Midőn kevély lelke Franciaországnak Közönséges hadat izent a világnak, És felkeveredvén a népnek sepreje - Egy sokfejű monstrum, melynek mégsincs feje,

Melynek szabadsága virít száraz fában És egyenlősége áll veres sapkában, Chimérákon töri mámor-lepte fejét, Maskaráson tőlti bolond esztendejét -

Más népeket rablott, pénzét kizsarolta, Az ember s nemzetek jussait gázolta. Ím, ím, felriadnak minden tartományok, Dúlnak a magoknak just formált zsiványok;

Elordítja magát a szelíd csendesség, Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség; Jus, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl, A négy elementum fergetegbe borúl.

Felhőkig göngyölög a mególthatatlan Tűzláng, és az éther közönséges katlan: Minden vizek árka embervérrel teli, Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:

A főld nyög a roppant táborok súlyától S részegűl a népek vérének árjától: A levegő ezer ordítástól bömböl, A bombikra durrant ekhókra dörömböl.

A kősziklát győző bástyák repedeznek, A lelövött várak, tornyok töredeznek. Futnak a porrá lett házból a lakosok, Csak kéményerdőkké válnak a városok;

A kiraboltatott ártatlanok nyögnek; A faluk hamvaik között füstölögnek. - Itt szalad egy özvegy apró árváival, Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival:

Ott egy halvány asszony megőlt férje s atyja Vérbe, porba kevert testét mosogatja; Amott az éhhel holt háznép a tűz megett Egymásra béhullott szemekkel nézeget.

Íly szívet-borzasztó, íly szörnyű látomást, Óh, hogy nézhettél el ilyen szemlátomást? Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől, Habzik a szőllőhegy a munkás vérétől,

Elhallgat műhelyje a mesterembernek, Az úton a meglőtt kalmárok hevernek. Amott a tanácsos gombolygat praktikát, A nyavalya töri itt a politikát,

Amott egy factio rontja a másikat, Az erősebb nyomja itt a gyarlóbbikat. A főldi főldije vérétől habozik, Ember az embernek emberrel áldozik!

Im, a megcsalt népek bilincset csörgetnek, Európa roskadt oszlopi reszketnek, A törvények régi gyámjokat keresik: Eljajdúl a világ és kétségbe esik. -

Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál? Hol valál, óh örök Igazság? hol valál? Talám csak az égben laksz már, csak az égben, S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?

Óh, ha csak felséges szavad nem ijjeszti, Egymást a balgatag halandó elveszti. Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből S az emberiséget vedd ki az inségből. -

De mit mondok! Óh, de mit mondok ellened? Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened. Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott, Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.

Eddig is csak azért vártál íly sokára, Hogy térjen a bűnös előbbi útára; De mivel több vétket tetéztek vétkekre, Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. -

Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd, A világ nagyjait eszköziddé tevéd! - De kiket is tudtál volna e mostani Frígyeseken kívűl arra választani?

[Kik méltóságodhoz jobban illenének, Egy világ dolgában íly részt vehetnének.] Három nagy császárja a főld öt részének És egy monárkája Óceán vizének,

Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak? Nem látott még a főld ilyen ellenséget, De nem is látott íly erős szövetséget:

Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal, Mikor minden ország két büszke fiaddal A Farzal mezein táborba kiszálla, S az ó-világ egy pár ármádává vála.

Már-már bűntetődnek ama gonosztevők, Ama szép szín alatt fosztó emberevők. Nem késhetett tovább; kezdik az isteni Bűntető korbácsot hátakon érezni.

Már kezdik hűteni az előbbi hevet, Kezdik már rettegni a császári nevet. Lelkiesméretek belső furdalása Nékik mind megannyi bombik ostromlása.

Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt A nemes bátorság, melyet a virtus nyújt. Látják, hogy nincs ügyök félénk madarkákkal, S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,

Veres sapka váztól ők meg nem rettennek, Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek. Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal, Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal:

S hogy nem dühödhetnek többé a világon, S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon. Ti pedig, világunk négy fő potentáti! Ti a sértett jusnak bosszúló baráti!

Fényes trónusokból mennydörögjetek le S a kárhozott bűnöst mennykövezzétek le. - Győzhetetlen császár! hazám fejedelme Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,

Kihez annyi népet, vallást és nemzetet Láncolt a közjóért lángoló szeretet, Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl A szabad Dunának mindkét partja körűl,

Ki oly fénnyel ragyogsz atyáid székében, Mint a mái nap a tegnapi helyében, - Kelj fel és sasoddal tétesd fel végtére A hármas-liliom-címert a Luvrére,

Melyből kirángatván a Burbon fiait, Latrok barlangjává tették szent falait; Sőt annyi nép édes anyjának magzatja Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,

Kinek vére kiált a bosszúért végre Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre. Indúlj meg, nagy szászár! indítsd meg népedet, Néped a sírig fog követni tégedet,

Harcra kél éretted, s néki a jutalom Vagy a halál lészen, vagy a diadalom. Hazámfiai is, a kardos magyarok, Kikben még nagy a szív s erősek a karok,

Éretted őseik lelkébe őltöznek, S a halál pázsitján bátran megütköznek. Magyarok királya! még a nagylelkűség Él magyarjaidban, él bennek a hűség;

Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtussát, S ne féltsd eleidnek örökös trónussát. Maga adta néked István koronáját, Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,

Őrzötte székedet, fogja is őrizni: Állandó a magyar, nem szokott módizni. - Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett, S nézd el a melletted harcoló sereget;

S örűlj, hogy néked fog oly szerencséd lenni, Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni, S ezt írhatjuk rólad a késő világnak: „Ferenc tett eleget minden igazságnak.”

[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen, Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!] És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja, Ki előtt térdepel két világ tatárja;

Ki a Jeges tenger habját igazgatod, Az északi pólust pálcádon forgatod; Te, ki Svéciának partjaitól fogva, - Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva

Kőlcsönözi tőled téli napfényedet, Túlterjeszted Beering útján törvényedet: [Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál, Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]

Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében S tőle külömbözöl csak az egy nevében, Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát, Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:

Hadd lássa az Óbi partjának lakossa, Hogy sasod a pártost miként letapossa. Hadd légyen távol is híre az osztyáknál, Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. -

Ím, a feldúlt világ néked reménykedik: Szólj, elmegy Suvarov s győzödelmeskedik. Tudják Martinestye szomorú vidéki, Hogy látni és győzni egyszerre van néki

Tudják a törökök, tudják a lengyelek, Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek. Csupán hallatára az ő nagy nevének, Az olasz békók is széttöredezének.

Így midőn a téli szélvészektől hozott Hócsoport a bércek csúcsára tornyozott, Odapillant a nap, a havak olvadnak, És morgó árvízzé válván, leszaladnak. -

Oroszok császárja! ímhol még markodban Van e had mennyköve, lődd ki haragodban. Verd hadra a Neszter s Visztula városit, Űltesd fel a rabló Kaukasus lakosit;

S mutasd meg a képzés forró hagymázában Tébolygó francia népnek valójában, Mely vitézek azok, kik barlangban laknak, S milyen veszedelem véteni északnak.

[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen, Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!] Szelim! ki főldünknek legszebb közepében Gyémántképpen ragyogsz az Ozman székében,

Amelynek zsámolyát három világ tartja, Mossa márvány talpát hat tengernek partja, Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak, Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak,

Te, a fél napkelet búsúlt oroszlánja, Nagy úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja! Parancsold fel zászlód alá a népeket, Tedd gályabércekké a sík tengereket;

Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal, Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal: Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain, Kik büszkén gázolnak a népek jussain.

Hajdan Európa kötött szövetséget, Űldözvén tégedet, mint köz ellenséget: Te állj szövetségbe most Európával, És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;

Hogy triumfust nyerjél egy oly nemzetségen, Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen. Te csak a Szent-főldet fogád el erővel, Ez minden szentséget rongál délceg fővel;

Te csak birodalmad nagyobbítására, Ez minden trónusnak siet rontására; És hogy könnyebb móddal dúlja a világot, Vakmerőn megtapod minden barátságot.

Régi frígyedet is most azzal hálálja, Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja, Csúf magyarázatot csinál a Koránból, Hogy rabot tégyen a buzgó muzulmánból. -

Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén, Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén, Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat, S a pálmafák között sátorban lakókat:

Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére És a damaskusi kardok pengésére, Hogy Páris dámái bajnokid rettegjék, S kisírt szép szemeken a könny cseperegjék.

[Imé, Európa sok szerencsét kíván, Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!] Csüggedhetetlen György! Óceán félelme, Te, egy ásbest szívű népnek fejedelme,

Te, mérész szolgája Istennek és jusnak, Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak, Te, ki koronáson űzöd a tirannust S Lord-respublikában tartod a britannust,

Engedd meg, nagy király! hogy, ha már tégedet Nem tudlak leírni, írjam le népedet; Mert amilyen a nép, olyan a királya, A királyt a világ a népben csudálja. -

És te, dicső sziget! (ki Cézár korában Olyan esméretlen voltál még Rómában, Mint most teelőtted György király szigete, Vagy a te éneklőd hazája s nemzete)

Ha téged említlek: meg ne ítélj engem, Hogy a Rómás Tameszt Iszteresen zengem. - Néreus karjain enyelgő szűl leán! Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán,

Kinek trónust a mély örvényen építe Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, - Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged Amaz öt világnak, amely ural téged;

Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe, Hogy emberi érzést önts minden emberbe, Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon, A három India zászlód alá szálljon,

[Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!] És az ártatlan vér, melyet a bolond ont, Hassa meg az érted kardoskodó Londont.

Óh, te, a királyok leghívebb pajtása, Kit nem tántorít meg a sors változása, Te vallás védője! te aki tiszteled A köz igazságot, kezet fogunk veled,

Legtisztább barátja s híve Ausztriának, Ura két Francország s Ulimaroának! Rádd bízzuk a tengert, a köz-igazságot, Tanítsd meg az ánglus szívre a világot.

[Kiáltsa fel velem minden emberfia: Éljen György királlyal együtt Britannia!] Óh, vajha Behemot, vajha Leviáthán Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán

Szózatom villámi erővel bírhatna, Hogy az egyik sarktól a másikig hatna, Elektrumi szikrát vehetne magának, Melytől minden népek megrázattatnának,

Érzené ütésem akármely szegelet, S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet! De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom? A világ négy sarkát mivégre zaklatom?

Maga kél fel győzni itt az emberiség, S talp’ alatt semmivé válik a semmiség. Imé, a Burbon-ház s a menny ajándéka, A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka

Kiszáll az udvarló szentek pitvarából, Örök nyugalmának fényes sátorából, S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan Az a trónus, melyet véd a halhatatlan;

Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon, Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon. Óh, Henrik! előtted tám sírva fakadnak, Talám hisznek a te atyai szavadnak;

S talám, ha szívedet keresztűl verték is, Ha most unokádnak nyakát metszették is: Egy szódra feléled a hálá őbennek, S ledűlt oszlopodhoz mellett-verve mennek;

És mint te, úgy megőlt unokád is végre Párizs népe előtt hág a dicsőségre. [ Ez úgyis nem újság és a franciáknál Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.]

Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe, Eltört koronája ismét fényre lépe, Megbántott hamvait jobbágyi csókolták, S vérét a trónusra vállaikon tolták.

Nemeslelkű Henrik! megőltek tégedet, De szét nem törhették királyi székedet: Utánad harmadik ama nagy Lajos volt, Akinek nevére minden nép meghajolt.

Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok; (Nem a nép, nem a nép, csak némely pártosok). De amely király lett utána harmadik, Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,

Második nagy Lajos lesz Európában, S dicsőűl országol Burbon trónusában. Szerencsétlen Lajos! te szóltál a mennyen, Hogy árva királyi kisasszonyod menjen

Fő örökösödhöz, s eleik trónussán Triumfáljanak ők a bitangok jussán. - Mennyei házasság! amelyet magához Hasonlítok a két sas házasságához,

Amelyben hazánknak a nádorispányja És az egész észak fényes ragyogványja A két császárságot atyafivá tették S a századok méhét megterhesítették. -

Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta, Amit senki sem várt és minden óhajta, Midőn két hatalom fon olyan kötelet, Melyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet.

Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája, Mint az embertelen Mársnak a dárdája, Ki amíg nyúgoton gyilkol, s agyarkodik, Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. -

Édes gondolatim! agybéli magzatok! Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok, Vegyétek hozzátok a három gráciát S az Isten újjain játszó hármóniát:

Mondjatok éneket ama két mátkának, Kiktől új hajnala lett Buda várának, Melynek csak azt mondták puszta dűledéki: „Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!”

Csak bajnoki sírkő volt roskadt teteje, S egy vitéz testének koronátlan feje; Mert benne királyok vérségi nem laktak, Miólta Mohácson hazámnak sírt raktak...

Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára, Bé ne pókhálózzon e Kupa határa, Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat, A budai öröm vivátja elhaladt.

Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek! Végy részt örömébe egész nemzetemnek, Mely örvend, hogy az ő nádorja és feje A legfőbb császárok fia, öccse, veje. -

Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának, Midőn mátkát az ő nádorispányjának Ajánl a világnak legfőbb birtokossa, És néki sógora lesz Buda várossa:

De talán néki sem lesz kisebbségére, Hogy nádorispányné lett itt az ő vére, S hogy egy nagy császárság íly kisded országgal Fogott mostan kezet ez új házassággal.

Úgy van; kisded ország e haza, de nemes; Ha szegény is, de sok virtussal érdemes. Nem csuda hát, hogy Pál méltónk ítélte Annak lakására, kit leginkább félte;

S hogy a státusok közt legnagyobb Góliát Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - - [De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról! Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.

Elég, éljen Lajos, Lajos leányával, József nádorispány felséges párjával.] Most, most Múzsám! ha van benned annyi erő, Most ragadj trombitát; s légy olyan vakmerő,

Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak, Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak. Báró Krayt, - akit a megcsúfolt békesség Bosszúlójának szűlt a vitéz Szepesség,

Ki magyar hazánkból ment Olaszországra, Olaszországból a halhatatlanságra. Aki megmutatta, hogy hazánk határa Nem jutott még ma is a hérók fogytára;

S hogy Mantus vára nem megvehetetlen, Mikor az ostromló megrettenthetetlen. De, erőtlen Múzsa! halkal beszélj erről A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről,

Kinek a hír légyen örökös postája És Virgiliussa a Virgil hazája. - Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára És szállj le újonnan a Pindus aljára:

Horváthot illet az, vagypedig Mátyásit, Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit, Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik S elhúnyt őseinket magokban felkőltik,

És kik, a királyhoz viselt hűségeket Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. - Elnyomott olaszok! újra éledjetek, A Kray kezében már eltört bilincsetek.

Csókolván fegyverit örvendő dobszónál, Állítsatok néki oszlopot a Pónál. Ti is, segítségért esdeklő nemzetek! A magyar nemzethez háládók légyetek,

Mely nemcsak napkelet ellen oltalmaza, Mikor vérbe ferdett a két magyar haza, És több századokig népe és királyja A kereszténységnek volt előbástyája;

Hanem most is, ímé, felkél hazájából, Kiugrik a szelíd békesség ágyából És napnyúgot felől óltalmaz titeket S terem számotokra bátor vitézeket.

Én hallgatok rólok, ti jól esméritek: Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek. Ti láttátok kardra termett sereginket S apáinkról maradt vitéz tüzeinket:

Ha hát megszorúlunk, ti is mutassátok Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok. Én pedig, nem tudván zengeni háborút, Letészem fejemről ezt a zőld koszorút;

Kraynak és a többi magyar vitézeknek Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!