A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve,
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeik szélein
Zengenek búcsúzó nótájok rendjein.
Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta,
Feljebb csak a dalló filemile bírta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjába mordúl bömböl a bús medve.
Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Míg érzek, - míg szólok, - egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyain a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A kellemességnek lágy karjain űlnek.
A csendes berkeknek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e csendes melancholiának
Kedves rejtekei örömre nyílának.
Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal.