Ugyan tehát mit érsz azzal, S mi hasznod e munkába, Hogy kincseid nagy halmazzal Gyűjtöd bé a ládába?
A te szívednek bálványja Az epesztő fösvénység, Gyötör csalárd ragyogványja, S titkon öl a szegénység.
Te a felsőbbek udvarát Éhen és szomjan lesed, A nagyok záros pitvarát Szívszakadva keresed.
Melyben azoknak lábait Örvendezve csókolod S ezzel hiánosságait Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porba S másoknak rabja lenni, Csak hogy szabad légyen sorba A több rabokkal menni.
S eképpen nyert érdemeid Ruháidra varratod, Szolgaságod szép jeleit Azokon fitogtatod.
Végre fellengős palotát Rakatsz a felhők között, Amelybe bíbort s tafotát Az öt világ kötözött.
A szegénytől gráciádat Sok grádicsra emeled, Tőle készűlt palotádat Még magad is tiszteled.
De légyen ez a szerencse, Légyen tiéd, barátom! Sorsom ettől az ég mentse. Becsesb az én sajátom.
Egy helyhez nem kötelezem Én gyönyörködésemet; S így magam le nem vetkezem Szabados tetszésemet.
Minden, ami csak szépíti Az egész természetet, Bennem a gondot enyhíti, Ha rabszíjjára vetett.
Az éneklő madarkákkal A szép napot tisztelem S a csendes etéziákkal Élesztgetem kebelem.
Ha sétálok, szép útamon Liliomon sétálok S kevélykedve a Salamon Dicsőségén járkálok.
A hegyek hűs forrásai Lelkem feléleszthetik, Ezt a gazdagok borai, Óh, ezt ritkán tehetik.
Édes anya a természet, A bujaság mostoha, Ez legtöbbször elenyészett, Az nem változik soha.
A gyönyörűség karjait Itt kinyújtja énnekem, S pengetvén lantom húrjait, Édesíti énekem!
Cookies on Poetry Cove