Te csendes éjnek királynéja, Endímion szép barátnéja, Te ott a fél felhő megett! Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal A harmattól nyirkos eget. Te is, főldünknek férje s bátyja, Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik, Tekints le milliom szemeddel S halld meg könyörűlő szíveddel, A hűség mint búslakodik.
Ti fájdalmim sokszor hallátok, Ti aggó éjjelem tudjátok, Tudjátok, mért nem alszom én. Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel Kesergettem Lilla nevén. Ah! A Lilla mennyei szíve, Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet, És bár Ámor kohában élek. De tüzemről beszélni félek, Hogy meg ne vessen engemet.
Pedig tán nem indúlatja A nemes lángot bészívhatja, Vagy, óh, vagy tán már érez is. De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma? Óh, félek is, reménylek is. Ti álomhintő istenségek! Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek, Míg öszvehajlott szempillái, Mint a tulipánt fályolkái, Testvéresen szendergenek:
Kűldjetek egy képet elébe, Ki, mint én, szíve kétségébe Halvány, bágyadt és hű legyen, És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak Mélységéről vallást tegyen. Vallja meg könnyező szemekkel, Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ő szép, és én szeretem. Akkor tán édes nyúgalmában Részt vévén a más fájdalmában, Ezt nyögi: Én is szeretem.
Óh, de tán most is álmot látok Óh, akkor, akkor példázzátok Előmbe szép bálványomat: Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet Visszaigézi nyugtomat.
Cookies on Poetry Cove