Lilla! kellemességednek És mosolygó szépségednek Ínt-ébresztő balzsama Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté, S perre indította ma. Köztök nagy csata lázadott, Melyet az abból támadott
Szép dicsőség okoza, Hogy melyik az, ki tégedet Megérezvén, felébredett S nékik ennyi jót hoza?
Mindenik nagy hevességgel Perlett, hogy e dicsőséggel Bírjon a többek felett. Ílyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak Lelkem által vége lett. Tudjátok-é? hogy magatok Másfelé andalogtatok,
Más tárgyon szúnyókálva; Mikor a táncnak őltözött Szépség leányai között Lilla eljött sétálva;
Mikor egy zőld hársfa mellett Egy kis szellő rámlehellett Ámbróziás illattal: Melyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem Édes csiklándozattal. Elsőben is mély álmomból, Tévelygő andalgásomból
Nemde én pattanék ki? Látták éles nyilaimat, Villámló pillantásimat A múlatság környéki.
Míg tüzes szemem sokára Ráakadt a szép Lillára S féloldalt reácsapott; Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött S egymástól lángot kapott; Ah, mikor szűz pillantása S elevenebb kacsintása
Kétszer az enyímre lőtt: Bezzeg mind felpattantatok, Bezzeg eloszlott álmatok, Mely lankasztott azelőtt.
Lebegő bársony hajain, Elefánttetem vállain Mely szép színek játszottak! Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka, Ah, miként elragadtak! Hát mikor mély sóhajtása S bágyadt hangon tett szólása
Ébredt fülembe hatott? Édes ájulás lepett el, Mely egy mennyei élettel Kecsegtetett, bíztatott,
Mikor mellé ereszkedtünk, S végre, hogy sok kérést tettünk, Ezt mondotta: szeretek! Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget Ti is levetkeztetek. Mikor mézes beszédjére Örök hűséget ígére
S íly bíztató hangon szólt: „Szeretek! Téged kedvellek, Csak néked élek, lehellek, Míg be nem féd a sírbólt.”
Akkor óh, mert e szavának Oly édességi valának, Hogy élet ömlött belénk Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései Kezdtek repesni felénk. Mikor kedvesének mondott, Elvett minden bút és gondot
Ez az édes nevezet; És hízelkedő nyelvének Mézén locsogó szívének Mindnyájunk temjénezett.
Közte a temjénezésnek S e mennyei ihletésnek, Kezeim felemelém, És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván Szent testét megölelém. Ah, halhatatlan istenek! Mit érzettem! ah, milyenek
Voltak gyenge karjai, Melyek mikor rám hajoltak, Nálok gyengébbek nem voltak A rózsák harmatjai.
Mellyét Ámornak melege Olvasztván, gyengén pihege Bíbor fátyola alatt. Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére Hozzám örömmel szaladt. Mint a hó a nap hevétől, Úgy az ő tűz-szerelmétől
Mind elolvadva valánk. Életünk belé kőltözött, S ölelő karjai között E világnak meghalánk.
Mit ér a szép gyümőlcs maga, Bár kedves a színe, szaga, Ha jó ízzel nincs tele? Ti csak Lilla szépségére
Bámúltatok s méz ízére Egyiktek sem űgyele. Nincs a nektár olyan édes, Amelyet tőlt Ganymédes
Jupiter csészéjébe. Óh, nem bír az annyi jókkal, Hacsak azt egy ílyen csókkal Fel nem vegyíti Hébe.
Íly mannával nem kínálja Gazdag lakosit Panchaia Vagy más déli tartomány. Ennél édesebb itala
Bármely királynak sem vala Óh, mennyei adomány! Óh, méznél édesb ajjakok, Minő nektárt csorgattatok
Rózsaszín kelyhetekből! Mely kellő csókok valának, Melyeket kőlcsön szopának Hév ajjakim ezekből!
Mit civódtok? ah, szűnjetek, Híveim, mit versengetek? Csak Lillát imádjátok. Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség Pontjára mozgassátok. Miolta kellemit velem Éreztettétek, tisztelem
És imádom azolta. Rabja vagyok rabszíjjain, Rengetvén nyájas karjain, Szívem hozzá csatolta.
Én párját nem tapasztalok. Néki élek, néki halok. Ő énnékem mindenem. Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet Ne hagyjál veszteglenem!
Cookies on Poetry Cove