Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje, Béfonván a setét felhők szövevényje, Melyeket a gyors szél felvévén hátára, Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja, Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja. A megszakadt zápor özönnel tőltődik, A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával, Egyesűl a tenger atyafi habjával. Közte az ellobbant villámok látszanak, A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza, Az égnek mind a két sarkát öszverázza, Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl, Melyre a bús tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek, Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek: Most a hajót olyan magosra feltolják, Hogy már az árbocfák a holdat korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik, Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik, Csikorog a kötél, az árbocfa törik, Kötésit a dühös habok öszvetörik.
A jajszók az elzárt egeken szaladnak, Melyre azok választ mennykövesen adnak. A halál kevélyen nyargal a habokon, Nyílait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel, A sárga félelem s kétségbeeséssel, Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel, Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja, Remegő szavait ketté darabolja, Némelyik sír, ordít őröngő lármával, Némelyik csak piheg, nem bírván magával.
Azomba lobbannak a szörnyű villámok, A rettentő tüzek húllnak s nincsen számok, Ropog a kipattant mennykő és legörög, Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei, Nagy csatát kevernek vad forgószelei. Újabb zavarodás lázzad a tengeren, Verődnek a habok egymáshoz ezeren.
Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki Híg palotájának lehúllt omladéki. Kiüti a fejét, széjjel tekint várán, Hát látja a szörnyű pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket, Jól öszveattázván őket s vezérjeket. Jól megegyengeti őket tridensével; Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe, Triton és Nimfái mennek seregébe, Kikkel együtt a vad tengert csillapítja. S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak, S hízelkedve urok lábához borúlnak. Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja, Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja S közűlök nyájason virít ábrázatja. Végre minden felhők messze elenyésznek, S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget, Az égnek a főldet, s a főldnek az eget.
Cookies on Poetry Cove