Sem a hiú kacéroknak, minémű ama záporbeszédű Stutzer s amaz agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel akik
éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a kisasszony, hogy itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek. Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg
jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek
tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára. Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile,
Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó érzésű lesz, hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok madárkái felé is fordítani. Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,
s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna életadó pillantásával. Úgy igyekeztem, hogy belsője, külsője méltó légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz. Magamat ami illet: az én kűlsőm olyan, mint a magának hagyott
természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik és teremt. Csókolom kezeit! Megúnta Márs a harcoknak Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak Vérbe fördött táborát. Ama zőld hegyek mellyékén, Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén Sajó végig folydogál, Széjjelnézett egy szép este És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste Nyúgodjon egy keveset. Úgyis Vayt jól esmérte E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte A nemesség fegyverét. És aki most azért vájja Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja Az ágyúk éh gyomrait. Itt akart hát megpihenni A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni A feldúlt várak szene. Ruháját leterítette A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette Egy vén fűzfa gallyain, Melynek ritkás árnyékára A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára Irtózva tekingetett. Nyúgodj, szelídíthetetlen Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen Hangja ismét kardra int. Nyúgodj! ím a lármás hadnak Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg s álmadnak Únszolására csörög. De ébredj fel! a cserébe Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe! Az ifjúság angyala. Ébredj! ím, zőld pálmaágot Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot Benned megtisztelje ő. Úgy van: Mársnak homlokára Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára Egypár csókot vét a szűz. Megkötözi friss rózsával Vasba burkolt karjait,
S Vénus övszorítójával Megbékózza lábait. „Kelj fel, vitéz! (úgymond néki) Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki Megtiszteltek tégedet.” Felkél a táborok atyja E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja És a szép szűznek így szól: „Légyen Borbély kapitányé Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé: Engem vár több háború. Most jőjj velem.” E szavára Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára, Hol az a Vay lakott, Ki hajdan mint politikus Tűndöklött a hazába.
Most, mint egy magyar Atticus, Nagyobb önnön-magába, Kinek szárnya alá vonja A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja Úgy nézi, mint csillagát. Borbélyt, ki már Zsanétjával Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával Mávors éppen itt lelé. Jósa tartá a leánynak S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak Nyújtja pálmaágait: „Hozzám mindenkor hív voltál, Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál; Munkát győztél: ember vagy! Felhágtál a becsűletnek Oly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek Késő vénségekbe is: Mondj tehát válét a hadnak, Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak És a békességnek élj. Nesze ez a véres pálma, Amelyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma, Óh nemes bajnok, terád. Zsanét ez, kinek szemében Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében Arany időd várhatod. Letörli bársony hajával Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával Gondlepte homlokodat. De még, hogy próbára végyem Férfi-szíved várfokát
S annál édesebbé tégyem Íly szép kincsed birtokát, Kerengést hányok célodba, Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba, Elnyered várt váradat. Tűrve méltó feltalálni Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni, Fiam, a strapáciát.” Hébe a fűzér rózsával Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával A szép kisasszony haját, Sőt kezeket is kezekkel A rózsanyűgbe veti
S mond: „Nem cserél istenekkel, Aki egymást szereti! Truccoltok a halandóság Nyomorúlt határain,
A kölcsönös hajlandóság Hord a menny tornácain. Kérdjétek meg a hazának Terhétől fáradt Vayt,
Ki adott erőt vállának, Édesítvén bajait? Nem az ő szíve felének Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének Szép originálja-é? Úgy van: az eltikkadt virtus Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus Hűsíti forró fejét. És te, szép szűz, örűlj néki, Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki A vitézek Ámornak. Lám, hogy a szép asszonyságnak Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak Térde hajdan meghajolt. Te is e hódíthatatlan Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan Képeddel rá mosolyogsz. Szeresd; mert akik becsűlni Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni Ők is vitéz gyermeket. Kívánom is, díszesedjen Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen, Hogy hérókat szűltetek, Kedves nevetek dícsérjék Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék, Hogy közjóra élt Vay!” Jósa pedig, hogy szent célját A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját Csókokkal hintegeté. Mondván: „Húgom, ma rád szálla A boldogság, úgye jó?
S úgye drusza, nincsen nála Szebb kapitány-penzió?”
Cookies on Poetry Cove