Ti, élet balzsamát lehellő leányok, A szépség tüzénél olvasztott bálványok, Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket! Nem tudlak imádni többé benneteket; Mert minden szépséget, mellyel hódítátok, Már az egy Lillában bésummálva látok.
Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek Együtt, amivel ők csak külön kérkednek: Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek, „Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,”
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek. Szégyenljék magok közt a görög vezérek, Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál; Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -
Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba, Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba? Ha valamely’k részét hibásnak mondjátok: Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha tőlem kérditek: „Mi szép?” azt felelem: Én a szépet s rútat olyformán képzelem, Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik, Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.
Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek, E pompás munkája a szép természetnek: De én e remekben egy nagy hibát látok, Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze Minden kellemeket őreá hímeze: Mégis íly főmívben ez egy nagy csonkúlás, Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.
Isten! hát csak azért formálsz íly remeket, Azért árasztasz rá minden szépségeket, Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal Minden gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová tészed akkor íly dicső mívedet, Amilyent még semmi főld pora nem fedett? Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok, S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.
Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek; Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek. Sőt, ha majd a halál engem valahára Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott, Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot: Akkor is szikrái a hév szeretetnek Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.
Cookies on Poetry Cove