Mit hízelkedel, óh lengeteg, óh csalárd Elmék ingadozó bélyege, esti szél? Hát füst-fogta hazámnak Nem borzasztnak üszögjei?
Víg hangot hazudó pósta! mit únszolod Pernyében heverő lantomat? A kacaj Bosszantó gyönyörűség A boldogtalanok között.
Zengj a kis Balaton partja körűl, hol a Természetnek örök szűze s az emberi Mesterség, ez a hérós, Egy tűkörbe kacsonganak.
Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten, S hagyj engem szabadon Dácia pallagán Elnémúlva zokognom A nád-lepte fedél alatt.
Hát a nyár elején nem te valál, ki a Szikrából eredett lángokat egy szegény Özvegynek fedeléről Szórád vad hahoták között?
Látám a lakosok jajjait a setét Füstnek gombolyagin mennybe tolongani, A Mindent-tehetőnek Zsámolyszékihez, akinek
Kor-kémélte falán bús diadalmadat Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt Most a gyász s a halálos Csendesség fia zsibbadoz.
Szent tömjénit elóltá az imádkozás, S a zsoltárok erős sérafi zengzete Megnémúlt. Igaz írét Vallásába se lelheti
Mostan a nyomorúlt; csak zokog és maga Házának hamuját hinti fejére már. Óh, óh, mégis örömre Ingerlesz, te kacérozó!
Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor Vulkán a Helikonnak Szent berkét tövig égeté?
Nem lát’d, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi Elsírt csillaginak könnyivel a babért? Nem lát’d sárba keverve Pernyés köntösinek havát?
Hát én, aki (miként a Capitolium Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém Itt a mennyeieknek Környékén bizodalmamat,
Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tíburom, Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek. És a rózsalugasnak, Amelyben Philoméla s én
Egymást váltva üténk pindusi dallokat, Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél! Hagyj békét s pici lantom Törd ízekre... De mit, de mit
Hallok mégis amott? innepi lármaszót És Széchényi nevet hallok a Hesperus Bíbor pitvara mellől Hajh, mégis csak örűlni kell!
Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok Ellent szívem erős duzzadozásinak: Lantot, Píeri, lantot! Száz víg hang veri nyúgotot.
Menyegzőt mutató innepi lárma-é? Vagy más boldog öröm zengedezése az? Jertek, gángesi szellők, Melyek Veszta ölének ért
Almáit gyönyörűn lengetitek puha Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek Túl a fellegeken, túl Már-már szárnyra emelkedem.
Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda! Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem, Látom már Nizidernek Csendes tűkribe képemet.
Itt minden halait Cenkre sietteti Thétis, túl az öreg Pán teli tulkait A kastélyba behajtja, És Céres maga tőlti meg
A bőség szaruját. Sopronyi halmain Tombol Liber atyánk s víg adományival Kínálgatja az Ikvát: Ikvának szeme ég, ragyog.
Ím, ím, a koszorús pásztorok és velek A szomszéd ligetek hőlgyei (óh, kegyes Látás!) dalra fakadnak: Haj! hogy zeng az egész vidék.
„Jóltévő Osiris! életadó atyánk! Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek! És a boldog aranykort Óh, kezdjétek elől megint!”
Így éneklenek ők. Vénus-Uránia, A boldog szeretet kellemes asszonya, Szennyetlen viseletben Hoz két égi szövétneket.
S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz Húgával jön az én Kalliopém kegyes Dísze s gyámola; szívén Hogy csillognak az érdemek!
„Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz, A vidám, a hibátlan, Lángolt bennetek, édesim!
Fél századra fogom nyújtani láncotok, Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok Fogják ősz korotokban Számosbítni ez innepet.”
Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím Szép testvére, ama rózsatekintetű, A szellős Amatusról Hattyúin ide jön s felel:
„Így fényljék ezután a ti Lajostokon S Battyánin Amatus rózsakötése majd; És néktek liliomszál Légyen béretek, és babér.”
Így áldottanak ők: mennyei hangjokat Vígan visszonozák istenek, emberek. És én, pallagi dallos Bort és kedvet ivám velek.
Cookies on Poetry Cove