Hamar-követje a tavasznak, Hímes pillangó, idvez légy! Még nincs rózsa; s te a kopasznak Mégis csókolására mégy?
Miért szállsz ama puszpángokra? Hiszen nem a víg kikelet Adott még új kantust azokra; Átzőldellik ők a telet.
Menj inkább a setét rögökbe, Állhatatlan selyemmadár! És súgd az ő dugúlt fülökbe, Hogy élet és tavasz van már.
Lát’d, még a főldben szunyókálnak A Flóra gyenge szűzei, S a napra félve kandikálnak A csirák nedves szemei.
Nézd csak, az orgonák tövébe Mely kellő szagok lengenek; Menj, fuss a szellők ellenébe, Tán a violák fejlenek.
Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki Zefir elől illatjait És szárnyad zörgésével hídd ki A napra kisded húgait...
Mit? violákról violákra Osztod, te csélcsap, csókodat? Be boldog vagy, hogy egy virágra Nem kötöd indúlatodat!
De én csak egy rózsát szerettem; Ah! csak egy bírta szívemet, S miólta már ezt elvesztettem, Örök tél dúlja létemet.
Az én lelkem is hajdanában, Mint te, vídám s eleven volt, Míg ifjúságom tavaszában A virágzó Lilla bájolt:
De most lomha s hernyó módjára Mászkál a fanyar bánaton És a mások múlatságára Magának verskoporsót fon.
Ah! szárnyad eszembe juttatja Psychét s az ő bánatjait, És a Psyche gyötrő bánatja Tulajdon lelkem kínjait.
Ő is Ámor aranyvárában Egykor édes nektárral élt És a gráciák rózsásában Kedvet s örök tavaszt remélt:
De egy bűbájos hang neszére E víg scénák eltűntenek, S az ő halálos gyötrésére Ég, föld, mind felesküdtenek.
Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában Letőltöm hernyó-éltemet És szemfedelem púpájában Kialszom szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy lelkem, letévén A testnek gyarló kérgeit S angyali pillangóvá lévén, Lássa Olympus kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból Másikba új szárnyak vigyék, Hogy a szférákban nőtt rózsákból Örök ifjúságot igyék?
Cookies on Poetry Cove