Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére S szelíden mosolygasz az irígy mérgére, Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat, Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél, Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél, Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál, Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat, Ahol zengedezted Ámort s gráciákat, Ahol az ártatlan múlatság berkében Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával; Melynek hallatára zengjen a főld s az ég, Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon, Előtted az irígy s a halál meghaljon. - Ha régen érzette a hadi poézis Neszét a sanyarú spartai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire A sánta Tírtéus sánta verseire: Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is, Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre? Halott atyáink is, kik hadra termettek, Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére S az ifjú leventák felserkentésére; Kivált mikor vége lévén a csatának, Scytha szertartással áldumást ivának.
Maga mikor evett a vitéz Etele, Íly éneklőkkel volt palotája tele. Én is hát, nagylelkű leventa magzatok! Ha nem mehetek is harcra utánatok:
Legalább féloldalt, trombitás módjára Buzdítlak titeket a harcra, csatára. Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások, Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje, Ki van már néktek is szabva a harc helye. Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia, Itt áll a dicsőség, hol több a francia. Ím, már a trombiták rekedt rivadtára Reng a magyar bércek megdöbbent határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki, Kopognak a zörgő doboknak feneki. A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl; Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak Tenger kardja villog mind a két tábornak. Az ordító lárma, a ló nyerítése, A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget, Verik a port, füstöt s a temérdek eget. Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség, A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába, Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak, Kik a magyar égnek Átlási voltanak. -
Másfelől a halál s a rémítő vázat Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében, Egy gyászos ciprusnak setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik, A feledékenység kövét reá vetik. De ez helyben kevés magyar fit találunk, Mert még a félénkség kűl-portéka nálunk.
Mint mikor a Tátra kősziklás bércéről Sűrű felhő száll le Karpatus széléről, S az éthert megúszván a felszél szárnyain, Másikba ütközik Mátra kőszálain,
S nem akarván egy is útat adni másnak, Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak, Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak, Abból irtóztató prédálást csinálnak, Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész, A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával, A vitéz magyar nép a franc ármadával. Lángok kavarognak, ahol öszveütnek Melyek már a Szala bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng, Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng. Felkél a nemes nép, pattan paripára, Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot lehel, Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel. Atyjok dicsőségét kívánják nevelni, S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes, Aki csak azoknak virtusáról nemes. Légyetek valódi nemesek hát ti is, Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok; Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok. Verjétek hátra a kevély ellenséget, Mely már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni; Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni, És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat, Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán - szabadságunk ősi centrumában, Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában - Budán vét majd véget becses törvényünknek, Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől? Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze, Mikor a hazáért hull annyi vitéze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek Pusztító tábori széle felé lépnek? Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne, Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni, Mint hazáját lássa lángokba borúlni. Tudom, ti is, akik versem olvassátok, E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat, Magyarúl mutatván magyar haragtokat. Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem! Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek, Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. - Hát már a sok hitvány csecsebecse között, Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is? Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is; Készek halált állni pajtásink javáért, Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet, Mert mind a kettőnél erősb a szeretet. És mintsem ezektől a franc elszakasszon, Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket, Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket. Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek Amely szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek, A jó becsűletre s hírre serkentenek. Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk, Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre, Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre? Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna, S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója, Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója? Mit mondana Árpád? - Uszubú hadnagyunk El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket, Nemes útálással hagyna itt bennünket. De legközelebbről mint vélekednének Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe, Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? - Ímé, serkentsen fel ez atyák példája, S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
„Fiaim! ha kedves még magyar hazátok, Ha a magyar nevet még nem útáljátok, Ha pezseg még az a szittya vér bennetek, Melyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni: Ne szégyeneljetek a harcra kimenni. E nemes indúlat zendített fel minket, Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába Maroknyi népünkkel állottunk csatába. Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete, Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat, Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat! Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba, Kik lelket öntöttek a magyar táborba, Pálffy és Batthyány, kik után harmadik Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több íly hazafiról; Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról, Ki többre ment vélünk egy rajta szavával, Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának, Szívet adott ezzel minden katonának: Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet, Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -
De lésznek néktek is derék vezéritek, Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek. Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros, Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak, Mint fő segédje a felséges nádornak. Ezek fognak ama fővezérek lenni. Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára, Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. - Óh, vajha megnyerném régi épségemet, S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének, Mikor szemközt álltam a burkus tüzének: Fiaim! legelső lennék a csatában, Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér A belső buzgásnál már egyébre nem ér: Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek, Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit, Ti dúlhatjátok le a franc seregeit. Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok! Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene: Hordozzon a magyar seregek istene!” Íly nógatására egy öreg magyarnak Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre, Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre? Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é, Mely csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között Ősetek nagy lelke belétek kőltözött. Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra; Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában Megy a magyar egymás hív pajtásságában, S beszélvén egymásnak a régi napokat, Új virtussal hozzák életre apjokat.
Óh, a tivéletek én is elmehetnék S a magyar virtusnak tanúja lehetnék És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban: Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának E szép szerencsétől engem megfosztának: Legalább Múzsámat tinektek szentelem S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok S borostyános fővel honunkba marsoztok: Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem, Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal, Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal; Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai, Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál: Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál! Élni fog nevetek a halál vőlgyén is, S halhatatlan leszek általatok én is. -
Cookies on Poetry Cove