„Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!
Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vidékünk
Örömkertté tétete.
Halmainkat, völgyeinket
Örömbe öltözteted
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted.
Süss atyáink templomába,
Süss szent súgáriddal bé
S a setét telet honjába
Kergesd, tőlünk másfelé.
Im, az innep szűzecskéi
Elődbe kiszállanak,
S jótéted első zsengéi
Kaskáikban látszanak.
Fogadd el ez apróságot
Hozzánk-jöttöd innepén,
Óh te, ki fényt s gazdagságot
Hintesz el Pérú gyepén!”
Az inkák így éneklének,
Így a nap leányai,
Így a Kuszkó szent helyének
Minden béavattjai,
Midőn hozzájuk megtére
A rokon nap fényivel
És hazájok édenjére
Fényt és termést szóra el.
Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh keszthelyi nap,
Kitől éden lesz lakhelyünk.
Kitől népünk fényre kap?
Óh, tiszteld minden haboddal,
Balatonnak Tétise!
Mert ki tesz jót tájékoddal?
Festetics, vagy senki se.