Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; Hogy itt Kisasszondon reád találtam. E helybe andalogni jó, E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyányok mohos tövében A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát, Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe Gyakran vezess be engemet, Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd, Kerűlöd a kastélyokat; S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal - Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted; A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától, Futsz a zsibongó városok falától: Honnyod csupán az érező Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erődbe van, Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot, Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és apolgatod; Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted Gyakorta mint sohajtozom, Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai Színes világ barátai. Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai, Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. - De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, Tisztán, magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen. Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál. Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni: Te lészel, ah! a sírhalom Vőlgyén is őrzőangyalom. Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet, Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom. De ez napom mikor jön el? Áldott Magánosság, jövel!
Cookies on Poetry Cove