Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen, Mindent megvét s útál szemeivel mélyen. Felemeli orrát a többiek felett, Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja, Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja. Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban, Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait, Útálván a véle testvér főld porait. Sőt büszke lelkének az esik terhére, A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell, Úri tüdejének színi ugyanazt kell. - Emberek! vagy hérók légyetek s istenek, Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is, Így több becsűletet fogunk adni mi is. Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni, Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett, Azzal pretendálni tőle becsűletet. A becsűlet olyan dögpárának langja, Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle, S azt szokta kísérni, aki szalad tőle. Az embernek igen kényes természeti, S magát megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl? Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. - A kevélység csupán a bolondnak gondja; Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak ily bolondja sok van-é? - Hogyne! sőt a világ az ily bolondoké: Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak, Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok! Gyermekségből támadt fényes buborékok! Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak, Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.
Cookies on Poetry Cove